2018. január 24.

7. Sikoly - Szépek és átkozottak

Sziasztok!

Sokakat meglephet a visszatérésem, de valójában soha nem tűntem el teljesen, ahogy a Hajsza sem ért véget, úgy a blogot sem szeretném félbehagyni, amíg nem érek el az epilógusig. Az időm nagy részét az életem ezen szakaszán nem az írásnak szentelem (sajnos), hiszen rengeteg más elfoglaltságom akad, ha pedig éppen nincs dolgom, akkor pihenek és az ihlet messze elkerül. Azonban, amint kedvem tartja bővítem a fejezetek sorát!

Remélem van még, aki nem felejtett el és továbbra is kíváncsi a történetemre!

Jó olvasást,

Skyler

Hetedik Sikoly


„Az istenek, a mennyország és a pokol mind benned lakozik.”




VIII. NAP

  

  2013. 09. 06. „Valhalla Sziget”, Valahol a Csendes-óceánon


  Vihar közeledett. A füstszürke ködfátyolon keresztül a sziget panorámája a múlt századok fekete-fehér melankolikus drámafilmjeit idézte. Messze volt még az alkony, de a Nap már a vészjósló felhőcsoportok árnyékában pihent és úgy tűnt még hosszú ideig nem táncol saját dicsfényében. Nem akart többé részese lenni a Valhalla kegyetlen színdarabjának, amelyben a színészek sem önszántukból szögezték végtagjaikat a forgatható céltáblára, hogy egy őrült bohóc gyakorolja rajtuk a késdobálást. 
 Anja felhúzott térdeire hajtott fejjel, a tajtékzó tenger egy szegletére meredt. Okkersárga spagettipántos topján hamufolt éktelenkedett, távolról sötét lyukként tátongott a medencecsontjánál, legalább olyan sötéten, mint a barna szemek alatt húzódó karikák. Az emberi test a lélek tükre. A harc, ami bennük zajlott, kirajzolódott a bőrük alkotta vásznon. Ő maga ritkán nézett tükörbe, ugyanis félt, hogy a látvány kiábrándítaná és még ennyire sem lenne képes fenntartani a létezés illúzióját, azonban a többiek szánakozást nem palástoló tekintete mindent elárult számára. Szemük tükröt tartott elé, amelyben látta lelke romkertjét. 
  Az élet számára a szigeten egy önkívületi állapot volt, amelyben minden levegővételért botrányos árat fizet, és soha nem tudhatja melyik lesz az utolsó. Közöttük talán csak Phoenix volt az egyetlen, aki nem vívott verbális szócsatát a lelkének halkan búgó hangjával, hiszen már rég elhagyta testét, anélkül, hogy ő biológiailag meghalt volna. 
  Ahogy a móló szélén, bal lábát a tenger felett lóbálva ült, kirajzolódott gerincoszlopának szabályos görbülete és a belső szerveit közrefogó bordáinak körvonala. A szűk top nem sokat takart hetyke melleiből, előrelógva préselődtek egymáshoz két térde szorításában. Megroggyant tartása, kifejezéstelen arca, kicserepesedett és véresre rágcsált ajkai, tövid rágott, letépdesett körmei, illetve a belőle áradó alkohol meg cigarettafüst bűze egy megtört, erejét vesztett emberről tettek tanúbizonyságot. 
  Azonban ostoba az, aki mindig hisz a szemének. És Riley sok negatív tulajdonság birtokosaként szolgált, de az ítélőképessége mindig is a helyén volt. Úgy méregette az embereket, mint egy röntgengép és legtöbbször elméjük legféltettebben őrzött zugába is belátott. Jóllehet önmagáról eltorzított képet vetített: egy ízig-vérig harcos amazonnak látatta magát, aki senkitől meg nem retten és a vér látványa csak felpezsdíti mindennapjait. Nem született kegyetlenségre, de szívesen elhitette magával. Az vagy, amit magadról hiszel és a bokszoló egy rettenthetetlen fenevadként járt fel-alá közöttük. Senki nem tudta, hogy valójában sebesült vad, akit egy hevesen repkedő kolibri is képes lenne megriasztani. Minden éjjel néhány kósza könnycseppet itatott fel a párnájával, amelyek Romanért hullottak. 
  De az esze kétségtelenül olyan gyorsan járt, mintha olvasna a többiek fejében. Így pontosan tudta, miközben az ajtófélfának támaszkodva Anját bámulta, hogy a lánynak eszében sincs feladni a játékot. Aki képes baltával ilyen pontos vágásokkal felkaszabolni egy holttestet alig néhány perc leforgása alatt, az nem veszíthette el a reményt. Még a bivalyerős Phoenix és a bagolyeszű Meredith is eltörpült számára Anja rejtélyessége mögött. Csendes gyilkosnak vélte: halkan kibelez, és nem mondja el senkinek… 
  Az ujjai között füstölgő cigaretta egyre keserűbbnek hatott. A nyálkahártyáit teljesen kikezdte a nikotin és az alkohol egyvelege, így ha lenne esélye tisztességes emberi táplálékhoz jutni, az ízeket nem tudná élvezni. Olyan lenne, mintha gyermekeknek szánt műanyag ételeket rágcsálna. 
  Számára hetek óta halott volt minden, ami a külvilághoz tartozott: rosszul volt Meredith levendulás samponjának illatától, Riley részegen előadott bokszolói karrierjének történeteitől, már Lex hímvesszőjének érintése felhevült bőrén sem volt képes ugyanazt kiváltani belőle, mint előtte. A sziget elvett tőle minden apró örömöt az életben, amelyek még adottak voltak számára ebben a környezetben. 
  Mindezek ellenére azonban egy percig sem fordult meg fejében a halál nyugodalmat ígérő gondolata. Meg akarta gyógyítani az elméjét, de ehhez előtte el kellett merülnie az önsajnálat döglött polipokkal és fekáliával teli tengerében. 
  A nagyváros zajai után füle hozzászokott a különös neszekhez; az őserdő világának dallama éltető melódiaként ringatta álomba éjszakánként és ébresztette hajnalban. Nem rázkódott bele a vadállatok különböző frekvenciájú üvöltésébe, ahogy az egymással trillázva vetélkedő operaénekes madarak sem táncoltak már idegrendszerének húrjain. Most mégis ismeretlen morajlást szállított magával az óceáni szellő. Felemelte a fejét és az elé táruló látványtól hátrahőkölt ültében. Egy hófehér lakóhajó közeledett a sziget partjai felé, célirányosan araszolt a közel tíz méter magasan hívogató sziklás zátony felé, amely a mesterségesen formált, polip alakú homokos parttól keletre húzódott és csupán a tengeren keresztül lehetett biztonságosan megközelíteni. 
  Anját elkábította a látvány, izzadt kezétől nedves cigarettája hamut szórva végiggurult combján, miközben lassan felemelkedett és kiáltani próbált, de hangját elnyomta a tenger habját fodrozó, vészjóslóan közeledő szörnyeteg kürtjének lármája. Meredith és Riley is kisiettek a tehénbőgésre emlékeztető, ismeretlen jelzésre. Arcukra döbbenet ült ki. 
  A következő pillanatban távolba vesző, sötét alakok jelentek meg a fedélzeten. Egy megbéklyózott, mozdulatlan testet húztak magukkal, a súly ellenére olyan könnyedén mozogtak, mintha tollpárnát cipelnének. Az utolsó tagbaszakadt férfi egy faládát vitt, amely pontosan úgy festett, mint amibe a régi idők szerint akkor pakoltak, ha a család legidősebb lánytagjának bekötötték a fejét. Ahogy a monstrum széléhez közeledtek, szándékuk egyre egyértelműbbé vált. 
  A parton álló lányok haját tépázta a feltámadó viharos szél, az idegen betolakodók miatt háborgó Poszeidón pedig egyre szilajabb hullámokat küldött feléjük. Szinte hallani lehetett, ahogy a víztömeg újra és újra a hajó oldalának csapódik. Bumm-sssh-bumm. 
  Egy sirály körözött a sötét felhők alatt, széles szárnycsapásai tekintélyt kölcsönöztek számára, éneke veszélyről zengett: „betolakodó van a szigeten, hívatlan a vendég, hívatlan a vendég”. 
  Anja tartózkodott a legközelebb a járműhez, így esélye nyílt jobban szemügyre venni az impozáns játékszert. Megakadt a tekintete az oldalába gravírozott arany betűkön, amelyek azt hirdették, hogy a vízi szörnyeteg a „Pokol urának tulajdona”. Ezen kedve lett volna felnevetni, de a helyzet koránt sem kívánta meg gunyoros kacaját. A pillantása tovább kúszott a fedélzetre és találkozott az üvegkabin fedezékében kormányzó férfi sötét ábrázatával. Zölden világító szeme egy kígyóra emlékeztette, megkeményedett vonásai, szigorú vonalba préselt ajka és barázdált arca volt. Anja egész testében megremegett, a szervei mintha összepréselődtek volna, vaginájának rugalmas falai összehúzódtak. 
  Észre sem vette eközben mi történik körülötte. 
  Ugyanis a fedélzeten a mozgolódás abbamaradt, a legénység tagjai most már a korlát előtt álltak. Az egész pusztán egy másodperc örökérvényű műve volt. Ennyit tesz egy élet. Egy szempillantás sem késő és véget ér. 
  A megkötözött testet könnyedén lendítették át a peremen és az, akár egy hatástalanított rakéta, fejjel a cápákkal teli tengerbe zuhant. A láda pár méterrel arrébb követte. 
  Meredithnek elég volt az a kósza másodperc, hogy felmérje a helyzet súlyát és társa, illetve saját esélyeit a túlélésre. A számok nem hazudnak. Az egyenlet a biztos halállal lett egyenlő, de ez nem ingatta meg elhatározásában. 
  Biztosan tudta, hogy az élő szervezet, - ha egyáltalán még dobogott a szíve az alanynak – mikor nem tud magán segíteni, gyorsan feladja a küzdelmet egy bizonyos tengerszint alatt. De úgy érezte, ha meg sem próbál segíteni, az még jobban emészteni fogja. Valahol élt benne a remény, mikor hatalmas elánnal, az ellendrukker Riley elhaló ordítása kíséretében a vihartól háborgó tengerbe rohant, hogy a test Isaacé és újra láthatja őt. 
  Felhevült teste megpróbált küzdeni ellene, nehezen sikerült rábírnia szervezetét az együttműködésre, de az adrenalin eszelősen hajtotta előre. Úgy úszott, akár egy őrült miközben próbálta nyitva tartani égő szemeit, hogy helyes irányba haladjon. Mikor pár méterre feltűnt a lebegő test, odatempózott hozzá és a két hónalja alatt karolta át. A víz alatt egy ember pehelysúlyúnak számított, ezért viszonylag könnyedén haladt visszafelé. 

  A parthoz közeledve egyre jobban fáradt. A levegővétel technikája sem volt megfelelő és a sodrás is túl erősnek bizonyult. A homokos résztől távolabb, az egyik móló talpazatának segítségével sikerült felkapaszkodnia, hogy levegőt vegyen, és valahogy jelezzen a többieknek, aztán visszaevickélt, hogy felnyújtsa a testet. A deszkákon térdelve Riley és Anja várta. Ketten húzták ki a felismerhetetlenségig összevert, kék-zöld és lila véraláfutásokkal erezett, falfehér testet. Nem láttak sok esélyt arra, hogy túlélte, és belül Riley ennek kiváltképp örült.

  Anja azonban nem tudta volna ennyiben hagyni. Félrelökte a lányt, majd két kezével a fiú mellkasára tenyerelt és teljes erejével pumpálni kezdte a szívét. Egyre több energiát adott bele, de túl gyengének számított. Könnyes szemekkel, segítségért könyörögve nézett Rileyra, de a lány csak felemelkedett és hátrálni kezdett tőlük. Úgy tűnt hiába próbálkozik. Zokogás rázta a testét. Meredith a bokszolót félretaszítva sietett oda, pont akkor érkezett, mikor Anja a kék ajkakra tapasztotta sajátját, miközben a nyaki pulzust tapogatta. Még utoljára összeszedte minden erejét. 
  Lex ekkor sípoló tüdővel, levegőért kapkodva és vizet felöklendezve kezdett vergődni, ő pedig hátrébb csúszott és átölelte a mellette álló Meredith lábait. Csendben figyelték társuk küzdelmét, majd miután az kellő vizet köhögött fel és a szíve megfelelő ritmusban kezdett verni, együtt kapták fel és fektették le a benti kanapéra. 






  - Nem akarom elhinni, hogy képes lettél volna végignézni a halálát! Úgy látom te vagy az egyetlen, akit valóban szörnyeteggé változtatott ez az eszelős! – soha nem hallották Meredith-t ilyen ingerült hangnemben beszélni, de a bokszoló minden emberből képes volt kicsikarni a legrosszabb oldalát. Ez pedig legbelül kivételes örömmel töltötte el. Ez volt a saját, szellemi orgazmusa. Aztán a rókavörös hajú lány elhalkult és sajnálkozóan elmosolyodott. – Vagy talán mindig is az voltál – ezzel pedig lezártnak tekintette az egyoldalú beszélgetést.

  Továbbra sem szeretett veszekedést szítani, mert elvei szerint az ő becsmérlő szavai nem változtatnak meg egy embert, aki magától nem képes fejlődni. Riley pedig túlságosan határozott és önimádó volt ahhoz, hogy belássa hibáit, a változtatás pedig még annyira se játszó tényező nála.
  - Úgy látom még nem fogtátok fel az egyébként a napsugaraknál is világosabb képletet: vagy ölsz, vagy meghalsz! Nincs több válaszút. Közülünk csak egy ember maradhat életben és részben rajtunk múlik, meddig húzzuk az időt. Lex előbb utóbb úgyis meg fog halni. A lelketek ennyit nem bír el? – sóhajtott. Maga alá húzta az egyik műanyag bárszéket, kissé görnyedt testtartással ült rajta.
  Az említett szemhéja megremegett. Újabb köhögőroham tört rá. Még hallgatni is fájdalmas volt és a szőnyegen térdelő Anja a fejét is felordította az ajkak közül előbuggyanó véres nyál láttán. Lehunyt szemmel összeszedte magát, majd nedves törlőkendőjével letörölte Lex száját. Az elmúlt órákban legalább a huszadik alkalommal. 
  Mégis mikor a fiú óvatos mozdulattal az arcához emelte a kezét, ő hálás mosollyal Istenhez, amiért sikerült visszahoznia őt az élők közé, hajtotta bele fejét a nyirkos tenyérbe. 
  - Phoenix meghalt – ez volt az első összetett mondat, ami elhagyta a száját. Hangja karcosan remegett, szavai alig érthetően buktak ki belőle, mégis döbbenetet keltettek a többiekben.
  A vadembert legyőzte a körömnyi esze. Várható, mégis meglepő fordulatként érte őket. A tudat, hogy már csak négyen maradtak, nem számított annyira megnyugtató ténynek, mint gondolták az elején. Viszont Phoenix halálhíre annál inkább. 
  - Mi történt? – természetesen Riley szólalt meg először. Hangjában nyoma sem volt meglepettségnek. Meredith rosszalló pillantására csak kinyilvánítva nemtörődömségét megvonta a bal vállát. 
  Lex szóra nyitotta a száját, de a mellette ülő lány gyorsabb volt.
  - Csak akkor mondd el, ha készen állsz rá – letörölte a verejtéket a homlokáról. 
  Úgy tett, mintha meg se hallotta volna, a plafonra emelte a tekintetét. Memóriája oda vetítette számára az előtte este történteket. 
  - Életem leggyalázatosabb napjaként fogok emlékezni a tegnapira – kezdte összekulcsolt kezekkel. A többieknek közelebb kellett húzódniuk hozzá, ha minden szavát hallani akarták. – A lapockámat verdeste a Roman rothadó koponyáját tartalmazó zsák, de az átható szag, illetve a folyton ellepő szárnyas gyilokgépek egyébként is emlékeztettek a küldetésünk céljára. Azonban ennél is jobban megviselt Phoenix nyomasztó társasága. Mivel a hátamon nem volt szemem és nem engedhettem meg magamnak, hogy folyton hátrafelé tekintgessek, bizalmat kellett szavaznom számára. Az elején úgy éreztem eszében sincs keresztbe tenni nekem és sokkal inkább lefoglalja az, hogy vadászkutyaként szaglásszon. Miután átkeltünk egy völgy felett teljesen megváltozott a viselkedése. Lemaradt, aztán már csak arra eszméletem fel, hogy a folyó sziklás pereménél rám veti magát és elsodor. Teljes súlyával nehezedett rám, miközben én próbáltam megvédeni magam, de a szemei vérben forogtak. Valószínűleg megállt vacsorázni az egyik nadragulyabokornál, amelyek mellett elhaladtunk. Eszembe juthatott volna figyelmeztetni a csökevényes eszűt… - újabb percek teltek el velőtrázó köhögéssel. Bár mindent egy hangnemben mondott, meséje így is hatásosnak bizonyult. Anja a kanapénak dőlve figyelmesen hallgatott, Meredith a fotelbe süppedve, arcán elismeréssel bíztatta Lexet, Riley pedig közönyösen méregette körömágyát, de a szíve hevesen vert. – Maga alá préselt, de már nem éreztem fájdalmat, a koponyám ugyanis a sziklának csapódott és néhány másodpercig elvesztettem az eszméletem. A saját túlélési-ösztönöm és az adrenalin, Phoenix tenyerének képében, pofozott vissza az öntudatlanságból. Összeszedtem minden erőm, mikor oldalra pillantva megláttam a szétnyílt zsákból kigurult koponyát. Szerencsére elég közel akadt meg egy kiálló gyökérben, ezért az ujjaim bele tudtam akasztani az üresen tátongó szemüregekbe. Fellendítettem és Phoenix fejéhez ütöttem. A harmadik után elernyedt és le tudtam lökni magamról. Térdre kászálódtam, hogy két kézre foghassam a rögtönzött szerszámom. Legalább harminc csapást mértem le rá. A tízedik körül már halott volt. Aztán néger rabszolgák jöttek. Valószínű leütöttek, mert elvesztettem az eszméletem és a hajón ébredtem gúzsba kötve. Ott a fájdalomtól újból elájultam. A többit pedig már tudjátok. Az életem köszönhetem nektek és azt hiszem, soha nem tudom ezt meghálálni – megszorította Anja kezét. – Nem tudom, mit tehetnénk, hogy ez a pillanat örökké tartson, vagy legalábbis ne kelljen így meghalnunk – ezek költői szavak voltak. Mindegyikük tudta, hogy csak a whiskyvel lekísért fájdalomcsillapítók mondatják vele. Jól esett nekik a remény, de naivság lenne hinni a csodában. Még hárman biztosan meghalnak. Az üres rubrikák a mikor és a hogyan voltak.


XI. NAP
  
  2013. 09. 09. „Valhalla Sziget”, Valahol a Csendes-óceánon

„Ahogy vétkeztünk, úgy szenvedünk.”

  Az éjjel fekete lepelként borult a szigetre. Az éjszaka sötétje a legkecsegtetőbb szörnyeteg, amely lesben figyel, és bájos mosollyal győz meg arról, hogy a másnap soha nem jön el, a következmény pedig nem játszó tényező. A szégyenkező hajnal mentségekkel takarózva mossa kezeit, hogy aztán a Nap megvilágítson minden elkendőzött mocskot.
  A Valhalla felett már régen nem kelt fel a reménnyel kecsegtető égitest. A borús nappalokat viharos esték követték. A szélviharok dermesztő hideget hoztak magukkal és ezzel még több nehézség elé állították a túlélőket, akik kedélyesebben küszködtek volna a vérszívó szúnyogokkal és saját, verejték áztatta ruháik kényelmetlenségével. 
  Meredith hófehér bőre mégis perzselt. Szeplői a zavaráról árulkodó pírja mögé rejtőztek, miközben hideg remegés futott végig lábujjától egészen a fejbúbjáig, ahogy felhevült, meztelen teste a hűvös matracon landolt.
  Józan gondolkodását megcsalta a szenvedély felelőtlen varázsával, amely minden nappal egyre közelebb hozta ehhez a pillanathoz. A legtöbb kérdésre tudományos válasszal tud szolgálni, de az oxitocin valós hatása a szervezetre, még számára is megmagyarázhatatlanul, sötét lyukként tátongott. A történelem tele van a vágyakozás kémiája által okozott, helyre nem hozott károkkal. A legtöbb nagy szerelem megörökített és valóban örökkön örökké tart, történetük nemzedékről nemzedékre száll és nevüket senki nem felejti. De a közhiedelemmel ellentétben a szerelem ritka és kihalással fenyegetett „állatfaj”. Az akarat nem könnyen párosul valódi, mindent elsöprő szerelemmel, csupáncsak szép élményeket okozó illúzió. Egy gonosz varázslat, amelyet a szívünk akar elhitetni velünk és mi folyton bedőlünk neki. Elgondolkodni azon, hogy miért hajszoljuk ezt a fantazmagóriát, felesleges időpocsékolás. Amíg élvezzük egy ellenkező nemű ember társaságát és nem jár önostorozással, már megérte beleesni a csapdájába. Azonban az igaz szerelem akadályokkal és mérhetetlen gyötrelemmel jár. Nem a másik fél önzősége okozta szenvedéssel. A „nem lehetünk egymáséi” apokaliptikus, öngyilkosságba hajszoló fájdalma az, ami a szerelmeseket űzi. Ha túl könnyen kapsz meg valakit, őt a sors csak átutazóba küldte. A nagy szerelmek vér-áldozatot követelnek és sírig tartanak.
  Meredith nem volt szerelmes. Nem az a férfi állt előtte, akire türelmesen várt és kész lett volna feláldozni érte önálló életét, hogy megossza vele mindenét. Azonban már hetek óta nem gondolkodott a jövőről. Nem akarta magát álmokban ringatni. Eszébe sem jutott bízni a ”majd”-ban. Sokáig töprengett a fiú hozzá intézett szavain, illetve felé irányuló túlzott törődésén. Hiába próbálta összeilleszteni a kirakós darabjait, azok sehogy sem passzoltak egymáshoz. Tudta, hogy Lex Anjával kefél minden éjszaka, de ennek semmi nyoma a kapcsolatukban. Nem beszélnek egymással, csak olykor félszeg mosolyokat váltanak. A lány egy escort volt és a Hazug eszerint használta őt.
  Tisztában volt azzal is, hogy Lex minden mondata ámítás. Ebből kereste a kenyerét. A hazugság olyan számára, mint átlagos emberek között a köszönés: megszokásból jön.
  Mindig mindent túlgondolt, ezért a fiatalsága elszaladt mellette.
  Most nem akart gondolkodni.
  Felnézett a fiúra. A Hold fénye megvilágította szikár, mégis kimunkált testének körvonalát. Pálmalevelek árnyai táncoltak bőrén. Pihés, világos szőrzete ezüstösen csillogott, hosszabbra nőtt haját összekuszálta a szél, egy hullámos fürt a homlokába hullott. Úgy festett, mint Dávid szobra, akire khakiszín boxert rángattak. Meredith pillantása megállapodott a combon pihenő nemi szerven, ezen pedig Lex kedélyesen felnevetett, mire a lány zavara csak tetőzött és félig ökölbe szorított kezét a szájához emelte, mintha zavarát jobban szégyellné, mint a testét.
  Amelyet éppen a fiú mustrált. A kissé kiálló kulcscsonttól, a tenyérnyi formás melleken időzve, amiken a megkeményedett bimbók hegyesen meredeztek a plafon felé, a lapos hason át, végig az összeszorított lábakon, egészen a pici ujjakig. A fehér bőrön tökéletesen fognak mutatni a lenyomatai – gondolta magában.
  Mereditht is buja gondolatok kínozták. Már nem számított, hogy jó ötlet-e Lexnek adni az ártatlanságát, amelyet eddig becsben őrzött. Lehet, hogy holnap reggel holtan találják. Már nem bír jelentőséggel a tartás. Talán a kinti világban sem számított soha.
  Lex közelebb lépett és leereszkedett az ágy szélére. Végigsimított a lány arcán.
  - Nem kell félned. Ígérem, hogy nem okozok neked fájdalmat, ha te nem akarod – bíztató mosolyra húzta az ajkát, aztán kinyújtotta a kezét és mikor Meredith megfogta, finoman az ölébe ültette. A lány ösztönösen átkarolta lábával a derekát, miközben először a finom csókokat viszonozta, majd felfalta az ajkát és nyelvük heves csatába kezdett. Ujjaival a fiú tarkóját cirógatta, miközben néha a hajába markolt. Lex egyik kezével a mellét markolta és hüvelykujjával a bimbót ingerelte, miközben a másik a csípőjén pihent. Utóbbival közelebb húzta magához, hogy érezze a vágyát, aztán végigsimított a gerince vonalán, alulról a hosszú vörös hajba túrt. A kezére tekerte, aztán óvatosan hátrahúzta a fejét és a csókokkal a nyakára tért, finom harapások után végigcsókolta a kulcscsontjának vonalát, aztán a melleibe fúrta a fejét.
  Végül egy határozott mozdulattal a matracra fektette, ő maga kibújt az alsónadrágjából, aztán a lány

combjai fölött térdelt. Az arcára kiült őszinte döbbeneten, félelmen és játékosságon elnevette magát. Meredith szólni akart, de az ujját az ajkához érintve hallgatatta el. Széttárta a lábait, hogy közéjük férjen. Két ujját a lány szájába dugta, másik kettőt a nedves, kitágult vaginába. Sok dolgot tudott a női szervezetről, amiket sokszor ők maguk sem, így például tisztában volt vele, hogy a hüvely befogadóképessége nyugalmi állapotban mindössze tizenöt centiméter, ezért eszébe sem jutna hevességével fájdalmat okozni a lány számára. Teljesen más bánásmódot igényelt, mint Anja, de ezt is pont úgy élvezte. A szűz lányoknak is megvan a maguk varázsa.
  Mikor magáévá tette és hímvesszője átszakította a szűzhártyáját, vérezni kezdett. Nem törődtek vele, a gyönyörhöz minden lökéssel egyre közelebb kerültek. Ujjaik összefonódtak, testük ösztönösen, egymásra hangolódva mozgott. Halk és egyre hangosabb kéjnyögések, sóhajok váltották egymást. Lex orgazmusa Meredith számára öröm volt, de a nagy könyvben is megírták, hogy számára fájdalmas lesz. Borzogatóan, jólesően fájdalmas.


  Másnap reggel a keleten nyújtózkodó Nap nem gyönyörködtette a szemeket. Minden ridegen és a szokásosnál is barátságtalanabbul festett. Az örök nyár birodalmába beköszöntött az ősz, amiért senki nem járt örömtáncot. Meleg napfényben meghalni sokkal kecsegtetőbben hangzik. Az időjárás mindnyájukat szülővárosukra, Chicagóra emlékeztette, a szeles metropoliszra. Talán ezért telepedett keserűség a szívekbe.
  Ismét a nappaliban ültek. Egyre kevesebb helyet foglaltak, ami még közelibbé hozta számukra az utolsó napokat. Már nem latolgattak esélyeket, nem méregették, hogy hány grammos a másik lelke, csak egyszerűen sodródtak az árral. Nem is nagyon beszélgettek. Akár az állatok: testbeszéddel és mimikával kommunikáltak, ha nagyon muszáj volt. Lassan saját jelbeszédük volt, a ’jó reggelt’ például egy kurta biccentésnek felelt meg, a ’kérsz egy kávét?’ pedig a csésze felemelésének. Külső szemlélőként szívszorítóan fájdalmasnak tűnhet, ha egy társaság örökké halk. A csend ugyanis köztudottan a leghangosabb segélykiáltás.
  Egyikük sem szeretett a nappaliban összegyűlni, mert minden kín itt fogant meg, innen indultak a soha vissza nem térés útjára. A szokáshoz hűen Riley állt eléjük a levéllel, amely valójában egy meghívóként szolgált.

  Szeretett Urunk meghívja Önt és kedves társait a ma este nyolc órai kezdéssel tartandó ünnepi vacsorára, amely egy jótékonysági bál keretein belül zajlik le. A mulatság mindenki számára kötelező! Öltsék fel a kincses ládában található öltözékeket és a sofőrjeink a kezdés előtt magukért mennek. Aki nem készül el, halott. Az Úr nem szereti, ha szívét-lelkét kiteszi és visszautasítást kap válaszul.

Tisztelettel,
A Pokolból

  A láda hallatán Anja és Meredith kővé dermedtek. Egymásra sem kellett nézniük, hogy tudják, mire gondol a másik. Az estélyik a tenger fenekén fekszenek, hiszen a fiúval egyszerre vált meg tőle a legénység. Mikor a többiekkel is megosztották nem túl bíztató felismerésüket, Riley arcára mosoly ült ki, ez pedig őszintén meglepte a többieket. Tudták, hogy kárörvendősége nem érdemel figyelmet, most mégsem értették boldogságának tárgyát. Pillangót lehetett volna fogatni vele, mikor elrohant a bőröndjéhez és kivett egy fekete kisbőröndöt. Letette az üvegasztalra és felnyitotta. Összehajtogatva egy használatlan búvárruha feküdt benne. A kérdő pillantásokra felsóhajtott. Megelégelte, hogy komplett hülyének nézik.
  - Ti nem nyaralni jöttetek ide? Vagy nektek szólt valaki előre, hogy ez egy csapda? – kérdezte lekezelően, felvont szemöldökkel. – Szóval… - kivette és megrázta a ruhát, hogy eredeti állapotában is láthassák. – Apával sokat búvárkodtunk – hangjába cseppnyi szomorúság vegyült, ahogy lenézve a szerelésre elöntötték az emlékek. Alig észrevehetően megrázta a fejét, mintha ezzel elhessegethetné a múltat, vagy kitörölhetné gazdag gyerekkorát. – Lemerülök érte – közölte végül, de közben már sarkon is fordult, hogy felöltse magára.


  Indulásra készen álltak a nappali parkettáján. Mindenki a tőle telhető legszebb formáját igyekezte hozni, ezért hosszú időket töltöttek készülődéssel. Nem tudták hova mennek és irtóztak a tudattól, hogy milyen megpróbáltatások várhatnak rájuk, de emberek voltak és valahol megmaradt bennük az ilyen események előtti jóleső izgalom. Meg talán annak a vágya, hogy mindenkinek leessen az álla a látványuktól. Egy-egy gyönyörű ruha pedig képes megmutatni a bámulatos szépség egy új dimenzióját.
  Meredith készült el legelőször. A társaság egyetlen férfi tagja ekkor már fekete szmokingban, kényelmetlenül feszengve ült a kanapén. Éppen a nyakkendőjével ügyködött, ami sehogy nem akart engedelmeskedni neki és lassan önálló életre kelve fojtotta meg viselőjét a durva bánásmódért.
Szoknyáját felfogva sétált át a mólón és lépett be az ajtón. Ez a jelenet elég volt ahhoz, hogy Lex álla a földön landoljon és megfeledkezzen a rakoncátlan nyakkendőről.
  A lány karcsú testén egy smaragdzöld Zara ruhaköltemény feszült. A mellrésze átlapolt megoldású, merészen kivágott volt, kicsit bővebb hatást keltett, mégis nőies maradt és követte az alakját. Vállrésznél és a hasnál fenyőág alakban aranyszínű csipkék helyezkedtek el. Derékban egy szinte láthatatlan öv fogta össze az anyagot, amely a comb felső részétől kivágott szoknyában omlott al, a jobb lábat teljesen szabadon hagyva. A lenge öltözékhez arany, csipkeszerű ékszereket kapott és az egész koncepciónak köszönhetően úgy festett, akár egy görög istennő, aki Zeusz mellől hullott le az égből. Haját egy hosszú fonatban viselte, arcán enyhe arany smink csillogott.
  Meredith kényelmetlenül érezte magát a merész darabban, de Lex reakciójától magabiztosabbá vált.
  - Úgy látom komoly gondjaid adódtak – vigyorodott el, miközben az arany magassarkújában kissé bizonytalan léptekkel a kanapéhoz sétált. Leült a fiú mellé és kibogozta a csomót, amit kreált, hogy aztán helyes mozdulatokkal megkösse.
  - Szerintem a Roxfortból kaptuk. Egy varázsnyakkendő, ami csak a bájos lányoknak engedelmeskedik – fújtatott, akár egy folyton összeesküvés elméleteket gyártó kisfiú. Végül nyomott egy puszit Meredith homlokára köszönetképpen. – Gyönyörűen festesz. Ez a szín nagyon szépen kiemeli a szemed – évek se kellettek, hogy megtanuljon bókolni. Tudta, mitől nyílnak záróra után is a női lábak.
  Ekkor Anja is csatlakozott hozzájuk. Beléptekor felé fordultak és Lex hirtelen elfelejtette a bájosság varázsát. A lány úgy festett, akár egy tüzes latin szerető, aki epekedve üli meg a legvadabb bikát is.
  Egy pántnélküli vörös, szatén estélyi költeményt viselt, amely kiemelte dús kebleit és pontosan követte idomait. A dekoltázson ezüst kövek csillogtak és vonzották oda még inkább a figyelmet. A szoknya a mennyasszonyi ruhákhoz hasonlóan omlott alá, uszályban végződve. Ezüst ékszereket és kihívó sminket viselt. Füstös szemei még nagyobbnak hatottak és ajkán halvány meggyszín szájfény pompázott. Kiengedett, frissen mosott csokoládébarna haja a vállára omlott és még inkább vonzotta a tekintetet. Ő maga túl szűknek vélte az öltözékét, de ez mozgásán egy cseppet sem látszott.
  - Hű és ha. Az eszméletlen Rosalinda is megérkezett közénk – emelkedett fel Lex és kiment a
konyhába tölteni magának egy korty whiskyt. Ezt a pillanatot választotta Riley arra, hogy csatlakozzon hozzájuk.

Egy sötétkék sellőszerű darab készült számára. Hosszú ujjai csipkeanyagból készültek, vállait meztelenül hagyva simultak bőréhez. A szoknyarész sokáig kísérte lábainak vonalát, végül tölcsérszerűen omlott alá, hogy megkönnyítsék a járást. Sötét haja hullámos fürtökbe keretezték be arcát és eredeti hosszától rövidebbnek tűnt. Gyöngysort viselt, amely ártatlanságot kölcsönzött számára. Teljesen idegen volt a természetétől.
 Lex rajta is elismerően nézett végig, miközben a pultnak döntött csípővel legurította torkán az italt.
  - El kell ismernem az Ördög fiának hibátlan az ízlése – újra töltött magának és a lányok felé emelte a poharát.
  - Te sem panaszkodhatsz – jegyezte meg Riley, majd csatlakozott hozzá a konyhában és ő is öntött magának egy aperitifet, mielőtt elkezdődne az este.
  Időben cselekedett, ugyanis egy perc sem telt el, három néger férfi és egy nő jelent meg köztük, hogy kísérőik legyenek a báli forgatagban, ahová magánrepülővel utaznak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése