Sziasztok!
Sokakat meglephet a visszatérésem, de valójában soha nem tűntem el teljesen, ahogy a Hajsza sem ért véget, úgy a blogot sem szeretném félbehagyni, amíg nem érek el az epilógusig. Az időm nagy részét az életem ezen szakaszán nem az írásnak szentelem (sajnos), hiszen rengeteg más elfoglaltságom akad, ha pedig éppen nincs dolgom, akkor pihenek és az ihlet messze elkerül. Azonban, amint kedvem tartja bővítem a fejezetek sorát!
Remélem van még, aki nem felejtett el és továbbra is kíváncsi a történetemre!
Jó olvasást,
Skyler
Hetedik Sikoly
„Az istenek, a mennyország és a pokol mind benned lakozik.”
VIII. NAP
2013. 09. 06. „Valhalla Sziget”, Valahol a
Csendes-óceánon
Vihar közeledett. A füstszürke ködfátyolon keresztül a sziget panorámája a múlt századok fekete-fehér melankolikus drámafilmjeit idézte. Messze volt még az alkony, de a Nap már a vészjósló felhőcsoportok árnyékában pihent és úgy tűnt még hosszú ideig nem táncol saját dicsfényében. Nem akart többé részese lenni a Valhalla kegyetlen színdarabjának, amelyben a színészek sem önszántukból szögezték végtagjaikat a forgatható céltáblára, hogy egy őrült bohóc gyakorolja rajtuk a késdobálást.
Anja felhúzott térdeire hajtott fejjel, a tajtékzó tenger egy szegletére meredt. Okkersárga spagettipántos topján hamufolt éktelenkedett, távolról sötét lyukként tátongott a medencecsontjánál, legalább olyan sötéten, mint a barna szemek alatt húzódó karikák. Az emberi test a lélek tükre. A harc, ami bennük zajlott, kirajzolódott a bőrük alkotta vásznon. Ő maga ritkán nézett tükörbe, ugyanis félt, hogy a látvány kiábrándítaná és még ennyire sem lenne képes fenntartani a létezés illúzióját, azonban a többiek szánakozást nem palástoló tekintete mindent elárult számára. Szemük tükröt tartott elé, amelyben látta lelke romkertjét.
Az élet számára a szigeten egy önkívületi állapot volt, amelyben minden levegővételért botrányos árat fizet, és soha nem tudhatja melyik lesz az utolsó. Közöttük talán csak Phoenix volt az egyetlen, aki nem vívott verbális szócsatát a lelkének halkan búgó hangjával, hiszen már rég elhagyta testét, anélkül, hogy ő biológiailag meghalt volna.
Ahogy a móló szélén, bal lábát a tenger felett lóbálva ült, kirajzolódott gerincoszlopának szabályos görbülete és a belső szerveit közrefogó bordáinak körvonala. A szűk top nem sokat takart hetyke melleiből, előrelógva préselődtek egymáshoz két térde szorításában. Megroggyant tartása, kifejezéstelen arca, kicserepesedett és véresre rágcsált ajkai, tövid rágott, letépdesett körmei, illetve a belőle áradó alkohol meg cigarettafüst bűze egy megtört, erejét vesztett emberről tettek tanúbizonyságot.
Azonban ostoba az, aki mindig hisz a szemének. És Riley sok negatív tulajdonság birtokosaként szolgált, de az ítélőképessége mindig is a helyén volt. Úgy méregette az embereket, mint egy röntgengép és legtöbbször elméjük legféltettebben őrzött zugába is belátott. Jóllehet önmagáról eltorzított képet vetített: egy ízig-vérig harcos amazonnak látatta magát, aki senkitől meg nem retten és a vér látványa csak felpezsdíti mindennapjait. Nem született kegyetlenségre, de szívesen elhitette magával. Az vagy, amit magadról hiszel és a bokszoló egy rettenthetetlen fenevadként járt fel-alá közöttük. Senki nem tudta, hogy valójában sebesült vad, akit egy hevesen repkedő kolibri is képes lenne megriasztani. Minden éjjel néhány kósza könnycseppet itatott fel a párnájával, amelyek Romanért hullottak.
De az esze kétségtelenül olyan gyorsan járt, mintha olvasna a többiek fejében. Így pontosan tudta, miközben az ajtófélfának támaszkodva Anját bámulta, hogy a lánynak eszében sincs feladni a játékot. Aki képes baltával ilyen pontos vágásokkal felkaszabolni egy holttestet alig néhány perc leforgása alatt, az nem veszíthette el a reményt. Még a bivalyerős Phoenix és a bagolyeszű Meredith is eltörpült számára Anja rejtélyessége mögött. Csendes gyilkosnak vélte: halkan kibelez, és nem mondja el senkinek…
Az ujjai között füstölgő cigaretta egyre keserűbbnek hatott. A nyálkahártyáit teljesen kikezdte a nikotin és az alkohol egyvelege, így ha lenne esélye tisztességes emberi táplálékhoz jutni, az ízeket nem tudná élvezni. Olyan lenne, mintha gyermekeknek szánt műanyag ételeket rágcsálna.
Számára hetek óta halott volt minden, ami a külvilághoz tartozott: rosszul volt Meredith levendulás samponjának illatától, Riley részegen előadott bokszolói karrierjének történeteitől, már Lex hímvesszőjének érintése felhevült bőrén sem volt képes ugyanazt kiváltani belőle, mint előtte. A sziget elvett tőle minden apró örömöt az életben, amelyek még adottak voltak számára ebben a környezetben.
Mindezek ellenére azonban egy percig sem fordult meg fejében a halál nyugodalmat ígérő gondolata. Meg akarta gyógyítani az elméjét, de ehhez előtte el kellett merülnie az önsajnálat döglött polipokkal és fekáliával teli tengerében.
A nagyváros zajai után füle hozzászokott a különös neszekhez; az őserdő világának dallama éltető melódiaként ringatta álomba éjszakánként és ébresztette hajnalban. Nem rázkódott bele a vadállatok különböző frekvenciájú üvöltésébe, ahogy az egymással trillázva vetélkedő operaénekes madarak sem táncoltak már idegrendszerének húrjain. Most mégis ismeretlen morajlást szállított magával az óceáni szellő. Felemelte a fejét és az elé táruló látványtól hátrahőkölt ültében. Egy hófehér lakóhajó közeledett a sziget partjai felé, célirányosan araszolt a közel tíz méter magasan hívogató sziklás zátony felé, amely a mesterségesen formált, polip alakú homokos parttól keletre húzódott és csupán a tengeren keresztül lehetett biztonságosan megközelíteni.
Anját elkábította a látvány, izzadt kezétől nedves cigarettája hamut szórva végiggurult combján, miközben lassan felemelkedett és kiáltani próbált, de hangját elnyomta a tenger habját fodrozó, vészjóslóan közeledő szörnyeteg kürtjének lármája. Meredith és Riley is kisiettek a tehénbőgésre emlékeztető, ismeretlen jelzésre. Arcukra döbbenet ült ki.
A következő pillanatban távolba vesző, sötét alakok jelentek meg a fedélzeten. Egy megbéklyózott, mozdulatlan testet húztak magukkal, a súly ellenére olyan könnyedén mozogtak, mintha tollpárnát cipelnének. Az utolsó tagbaszakadt férfi egy faládát vitt, amely pontosan úgy festett, mint amibe a régi idők szerint akkor pakoltak, ha a család legidősebb lánytagjának bekötötték a fejét. Ahogy a monstrum széléhez közeledtek, szándékuk egyre egyértelműbbé vált.
A parton álló lányok haját tépázta a feltámadó viharos szél, az idegen betolakodók miatt háborgó Poszeidón pedig egyre szilajabb hullámokat küldött feléjük. Szinte hallani lehetett, ahogy a víztömeg újra és újra a hajó oldalának csapódik. Bumm-sssh-bumm.
Egy sirály körözött a sötét felhők alatt, széles szárnycsapásai tekintélyt kölcsönöztek számára, éneke veszélyről zengett: „betolakodó van a szigeten, hívatlan a vendég, hívatlan a vendég”.
Anja tartózkodott a legközelebb a járműhez, így esélye nyílt jobban szemügyre venni az impozáns játékszert. Megakadt a tekintete az oldalába gravírozott arany betűkön, amelyek azt hirdették, hogy a vízi szörnyeteg a „Pokol urának tulajdona”. Ezen kedve lett volna felnevetni, de a helyzet koránt sem kívánta meg gunyoros kacaját. A pillantása tovább kúszott a fedélzetre és találkozott az üvegkabin fedezékében kormányzó férfi sötét ábrázatával. Zölden világító szeme egy kígyóra emlékeztette, megkeményedett vonásai, szigorú vonalba préselt ajka és barázdált arca volt. Anja egész testében megremegett, a szervei mintha összepréselődtek volna, vaginájának rugalmas falai összehúzódtak.
Észre sem vette eközben mi történik körülötte.
Ugyanis a fedélzeten a mozgolódás abbamaradt, a legénység tagjai most már a korlát előtt álltak. Az egész pusztán egy másodperc örökérvényű műve volt. Ennyit tesz egy élet. Egy szempillantás sem késő és véget ér.
A megkötözött testet könnyedén lendítették át a peremen és az, akár egy hatástalanított rakéta, fejjel a cápákkal teli tengerbe zuhant. A láda pár méterrel arrébb követte.
Meredithnek elég volt az a kósza másodperc, hogy felmérje a helyzet súlyát és társa, illetve saját esélyeit a túlélésre. A számok nem hazudnak. Az egyenlet a biztos halállal lett egyenlő, de ez nem ingatta meg elhatározásában.
Biztosan tudta, hogy az élő szervezet, - ha egyáltalán még dobogott a szíve az alanynak – mikor nem tud magán segíteni, gyorsan feladja a küzdelmet egy bizonyos tengerszint alatt. De úgy érezte, ha meg sem próbál segíteni, az még jobban emészteni fogja. Valahol élt benne a remény, mikor hatalmas elánnal, az ellendrukker Riley elhaló ordítása kíséretében a vihartól háborgó tengerbe rohant, hogy a test Isaacé és újra láthatja őt.
Felhevült teste megpróbált küzdeni ellene, nehezen sikerült rábírnia szervezetét az együttműködésre, de az adrenalin eszelősen hajtotta előre. Úgy úszott, akár egy őrült miközben próbálta nyitva tartani égő szemeit, hogy helyes irányba haladjon. Mikor pár méterre feltűnt a lebegő test, odatempózott hozzá és a két hónalja alatt karolta át. A víz alatt egy ember pehelysúlyúnak számított, ezért viszonylag könnyedén haladt visszafelé.
A parthoz közeledve egyre jobban fáradt. A levegővétel technikája sem volt megfelelő és a sodrás is túl erősnek bizonyult. A homokos résztől távolabb, az egyik móló talpazatának segítségével sikerült felkapaszkodnia, hogy levegőt vegyen, és valahogy jelezzen a többieknek, aztán visszaevickélt, hogy felnyújtsa a testet. A deszkákon térdelve Riley és Anja várta. Ketten húzták ki a felismerhetetlenségig összevert, kék-zöld és lila véraláfutásokkal erezett, falfehér testet. Nem láttak sok esélyt arra, hogy túlélte, és belül Riley ennek kiváltképp örült.
Anja azonban nem tudta volna ennyiben hagyni. Félrelökte a lányt, majd két kezével a fiú mellkasára tenyerelt és teljes erejével pumpálni kezdte a szívét. Egyre több energiát adott bele, de túl gyengének számított. Könnyes szemekkel, segítségért könyörögve nézett Rileyra, de a lány csak felemelkedett és hátrálni kezdett tőlük. Úgy tűnt hiába próbálkozik. Zokogás rázta a testét. Meredith a bokszolót félretaszítva sietett oda, pont akkor érkezett, mikor Anja a kék ajkakra tapasztotta sajátját, miközben a nyaki pulzust tapogatta. Még utoljára összeszedte minden erejét.
Lex ekkor sípoló tüdővel, levegőért kapkodva és vizet felöklendezve kezdett vergődni, ő pedig hátrébb csúszott és átölelte a mellette álló Meredith lábait. Csendben figyelték társuk küzdelmét, majd miután az kellő vizet köhögött fel és a szíve megfelelő ritmusban kezdett verni, együtt kapták fel és fektették le a benti kanapéra.