2016. augusztus 7.

6. Sikoly - Kicsi Felfedezők

Sziasztok Kedveseim!

Az ígért időpont másnapján érkezem hozzátok, hogy közzétegyem a soron következő, az az hatodik fejezetet, amelyet nagy lelkesedéssel írtam és őszintén remélem, ti is hasonló örömmel fogadjátok!
Magamhoz képest igen gyorsan érkezett a részt, igyekszem egyre többet írni, de nem merek semmire esküdni, így az egyetem derekán. Egy azonban biztos: az epilógusig meg sem állok, addig azonban ki tudja mennyi időnek kell eltelnie, mindenesetre a türelem általában rózsát terem!

UI: A prológus kiemelt jelenet, amely ebből a fejezetből származik! 

Jó olvasást,
Skyler


Hatodik Sikoly


  „Ha túl sokat szórakozunk az ismeretlennel, valami rettenetes fog történni.”

 2013. 09. 03. „Valhalla Sziget”, Valahol a Csendes-óceánon

  Véres vízsugár kígyózott a lepedékes lefolyóban. A lehorzsolt, még érzékeny bőrfelületet égette a hűs vízpermet, amelybe beleborzongott a mosdókagyló előtt roskadozó test. A párától homályos tükörbe meredő borostyánszín szempár a felvillanó emlékképek gyötrő kínját, a fájdalommal harcoló szervezet küzdelmét és a lelkiismeret maró megvetését sugározta.
  Azonban Riley nem egy sebeit büszkén viselő amazont vélt felfedezni tükörképében, nem egy győzelemittas mosolytól vibráló cserepes ajkat, nem egy büszkeségtől felszegett fejet, a lámpa fényében nem gyémántként csillogó verejtékcseppeket; egy visszataszító szörnyeteg alakja bontakozott ki lelki szemei előtt.
  A sátán ölében feküdt pucér, felhevült testtel és a bukott angyalok zsoltáréneket hárfáztak körülötte.
  Már nem ugyanaz az ember volt, mint aki nagy reményekkel, az ereiben száguldó adrenalinnal, az újabb párharc izgalmától felajzottan, egy játékos mosollyal a szájzugában tűrte, amint egy néger katona összebilincseli karjait a háta mögött. Az összes szempár megvetéssel vizslatta, szinte hallotta az őt szánó gondolatokat. Tartottak tőle, mert a potenciális ellenfelet látták benne. Féltek tőle, mert értette a játék célját és nem ódzkodott az ismeretlentől.
  Rettegtek tőle, mert azt gondolták, megtörhetetlen.
  De mikor szemtől-szembe került Roman ködös, önmarcangoló tekintetével, egy pillanatig megrendült, az erekkel behálózott, pókhálós kalitka ajtaja kitárult és a lelke felszabadult.
Radioactive
  A hím sürgető üvöltésébe belerázkódott az állat áramvonalas teste, alázuhanó fürtös, rozsszín sörényét a szellő borzolta. Puha mancsai alatt ropogtak az elszürkült koponyacsontok, hegyes, elsárgult tépőfogain véres húscafatok lógtak, az utóbbi lakoma maradványai.
  Mindketten jól tudták: ezt a játékot régóta nem ketten játsszák. A koreográfia előre megálmodott, a kivitelezés mesteri. Ők csak statiszták, akik sodródnak a cselekményekkel.
  Riley fejében egy terv körvonalazódott. Az agya hihetetlenül gyorsan működött, képes volt egy másodperc törtrésze alatt reagálni, míg a másik fél éppen csak felocsúdott meglepettségéből. Mióta az eszét tudta, csak a saját érdekei vezérelték. Kislányként a szülei felépítettek számára egy varázslatos birodalmat, amiben ő volt a hidegvérű királykisasszony. Minél érettebbé vált, annál jobban éhezett a hatalomra és a lelkiismerete a vasringben még nem volt elég erős ahhoz, hogy legyőzze a túlélési ösztönét, amely arra késztette, hogy minél gyorsabban cselekedjen.
  Roman a láncoknak nehezedve megbabonázottan kísérte figyelemmel a testes vad kecses, mégis vészjósló mozgását. Szemhéja megremegett, ujjai elfehéredtek a lánc szorításától, miközben igyekezett visszafojtani a roham első hullámait.
  A lány ismét közelebb merészkedett hozzá. Még volt néhány percük, mielőtt az állat észreveszi mozgolódásukat, mielőtt megérzi vérük ínycsiklandozó, vadászösztöneit felkorbácsoló szagát.
  -  Ne gyere közelebb, baszd meg – sziszegte fenyegető éllel a hangjában. – Ne is próbálkozz semmivel – olyan megvetéssel ejtette ki a szavakat, mintha olvasott volna a gondolataiban. Ránézett és sötét szemeiből félelmetes elszántság tükröződött. – Én már döntöttem és ez egyszer, nem te fogod uralni a játékot – a hangja elrettentővé vált. Hirtelen megváltozott a testtartása: kiegyenesedett, ruganyosan lépdelt, mintha a fájdalom az agyára húzódott volna, mintha egy démon beleköltözött volna a józan katona testébe.
  Riley megingott. Nem hitte, hogy Roman képes lenne ártani neki, de már abban sem volt biztos, hogy az a fiú áll előtte, akit eddig ismerni vélt. A létért való harc a legszörnyűbb dolgokra képes az ember természetével. Őszintén kételkedni kezdett a saját győzelmében. Soha nem érzett félelem dermesztette meg.
  -  Mit akarsz csinálni? – nem mutatta ki a bizonytalanságát önmagával szemben. Ahogy a néger közeledett felé, ő oldalazva tért ki az útjából, így egymást pásztázva keringtek a ring közepén.
  A katona kibújt véres pólójából, Riley meghökkent megviselt, mégis gondosan kimunkált felsőteste látványától, amelyen úgy épültek egymásra az izomkötegek, mint egy ház boltozata.
  Nyers erő szaga terjengett.
  Aztán Roman az oroszlán elé hajította az anyagot, aki a friss vér eszenciájától bódultan kapott utána és cincálta szét karmaival, akár egy állattetemet. Tökéletes szaglása nem hagyta cserben, a csalétekét megpillantva felmordult és Riley szinte látta, ahogy széles pofáján vigyor terül szét. 
  -  Mit tettél?  - nyögte riadalmát nem is palástolva. – Mit tettél? Roman! Mindketten meg fogunk halni! – öklével ütéseket mért a katona vaskos mellkasára, egyre dacosabban, egyre szaporábban, újra és újra felsértette a sötét bőrt, aztán mikor kifulladt, nekidőlt és beszívta a férfi tesztoszteron és a véres verejték savanyú szagát.
  A húsz másodperc, amíg így álltak, az elmúlt idők legnyugodtabb másodpercei voltak.
  Roman emlékezetében megjelentek a hadseregben töltött idők elhalványodott képei: barátságok, amik az életük végéig köttettek; harcok, amelyeket a hazáért vívtak; ígéretek, amiket soha nem tudtak betartani; búcsúk, amelyek túl korán érkeztek el. A húga varázslatos mosolya, Isaac szavai az álmából: „Nem mi gyilkosok vagyunk az igazi rosszak, hanem te, aki nem tesz semmit, csak összehugyozza magát félelmében és egy halottal beszélget, miközben a húga élve elég!” Ezek valójában nem Isaac szavai voltak, hanem a saját lelkiismeretéé.
  Aztán az oroszlán elrugaszkodott, könnyedén átlendült a láncok felett. Ezzel egy időben erős karok taszították el a lányt, aki tehetetlenül repülte át a ring távolságát.
  Pont akkor landolt a hátán, mikor a szívós állat a katonára vetette magát. Először leterítette, maga alá temette, aztán mohón a húsába mélyesztette a fogait.
  Riley sikolyokat hallott, szörnyű sírást, vasajtók nyikorgását, szapora lábdobogásokat, ahogy a felfegyverzett néger rabszolgák elözönlötték a hadszínteret.
  Csak miután kivonszolták és végigrángatták a szürke folyosón, tudatosult benne, hogy a saját ordítását hallotta.
  Mi az őrület, ha nem ez a kígyóverem, ahová lökték?
  Le kellett ülnie a fürdőkád szélére. Mélyeket lélegzett, lehunyt szemekkel igyekezett megnyugodni.
   Úgy tért vissza a többiekhez, mint egy megnyert bokszmérkőzés után az öltözőbe szokás és mikor Phoenix mormogó hangján megkérdezte: „Kinyírtad a niggert?” Ő mosolyogva igennel felelt. „Szívós kis ribanc vagy, kisanyám – pöfékelte a szivarjának darabjait köpdösve. – Egyszer dughatnánk.” De miután magára zárta a fürdőszoba ajtaját, már nem hazudhatott többé önmagának.
  Megnyitotta a csapot, és míg a víz csobogott, levette ruhadarabjait, amelyek szövetanyagai beleragadtak sebeibe és csak hatalmas fájdalmak árán volt képes megválni tőlük.
  Belefeküdt a langyos fürdővízbe és fejét a kád peremének döntve lehunyta szemeit.


11 órával ezelőtt

  A dombok mögött alacsonyan tért nyugovóra a lankadó napkorong, utolsó felvonásként a vérnarancs alkonnyal szemkápráztató árnytáncot jártak a lustán hullámzó óceán felszínén. A sötét égbolt azonban nem osztozott dicsfényükben; nem ringatott kebelén csillagokat, nem kecsegtetett reményekkel, hogy bárki is vigyázza a szigetlakók álmát. Gyászba borult, mintha érezné a közelgő megsemmisülés fojtogató bűzét. Az esőerdő is az elmúlás melódiáját dúdolta; kitartóan haldokolt minden élő.
  A kókuszpálmák egymástól távol, magányosan búcsúztak a forró délutántól, barázdált törzsükön éjszakai életmódot élő rákfajok igyekezték bekebelezni a mélyedésekben nyüzsgő férgeket. Az aranyfényben fürdőző óceán felszínén koromszínű viharmadarak vadásztak az önfeledten lubickoló tintahalakra. Egyes zsákmányok könnyen adták életüket, mások végsőkig küzdöttek, de az állatvilágban nincsenek kitartással elért sikerek, nincs túlélés, csak egy végtelen körforgás. Pont olyanok, mint az emberek; az erős levadássza a gyengét, a fürge utoléri a lomhát, a ravasz pedig egy magas fagallyon megbújva nevet rajtuk.
  Meredith egy napágyon ült, szerelmes csodálattal itta be érzékszerveivel a természet gyönyörű játékát, de közben egy percig sem feledte el, hogy mindez a megtévesztés művészi bölcsője és a látvány csak addig tart, míg a szépség mögött észre nem veszed a pusztulást. Az ölében nyitva fekvő füzetben egy rajz kezdett kibontakozni; a szelíden hullámzó tenger habjaiból egy torz szirén emelkedett ki, kezében égő fáklyát szorongatott, összekaszabolt keblén csontkukacok ficánkoltak. Egy átfirkált, félbehagyott mondat tűnt ki alóla: a Nap újra felkel, és mi megint próbálkozunk...
Mirror
  Köveket morzsoló léptek zaja ütötte meg a fülét, ő pedig szinte rajtakapottan fordult a sötétből előbukkanó alak felé. Rókavörös haja az arcába hullott, miközben védekezően előrehajolt, hogy nem várt vendég esetén időben képes legyen reagálni. Egy vékony alak körvonalai rajzolódtak ki, borostás arcát megvilágította a szájában himbálózó marihuánás cigaretta parazsának fénye. Lex ábrázatára őszinte meglepettség ült ki, mikor észlelte a lány jelenlétét. Learaszolt a meredek lejtőn, amit behálóztak a fák feltörő mellékgyökerei, ezáltal figyelnie kellett hová lép, aztán leereszkedett a szomszédos nyugágyra. Néhány percig őt is a bűvkörébe zárta az alkonyat vonzereje, aztán tekintete Meredithre kúszott, aki egy félszeg mosollyal üdvözölte.
  -  Hogy lehet valami, ami ennyire gyönyörű, ilyen kárhozott?! – a fiú reszelős hangjától a mondat még mélyenszántóibban hangzott, amitől jóleső borzongás futott végig Meredith karján.
  -  Most látok életemben először óceánt – felelte hitetlen szórakozottsággal hangszínében. Türkiz íriszében visszaverődött a hold fénye és Lex a tenger egy cseppjét vélte látni benne. – És minden bizonnyal, utoljára – tette hozzá beletörődéssel.
  A svindler felhúzta sötétkék halásznadrágba bújtatott lábát, a cannabis émelyítő növényillata terjengett a hűs levegőben.