2016. január 17.

2. Sikoly - Az Ördög Kedvenc Játszótere

Édeseim!

Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan el fog érkezni a második fejezet publikálásának időpontja, de izgatottan osztom meg veletek az ominózus részt. Amihez röviden annyit fűznék hozzá, hogy ebben elétek festem a megmaradt három szereplő - Isaac, Meredith és Roman - rövid élettörténetét, megismerkedhettek a személyiségükkel és kaptok egy szeletnyi betekintést a Sziget világába. Biztos vagyok benne, hogy ez a fejezet is sok kérdést hagy maga után, de igyekszem az elkövetkezendő részekben kitölteni az űrt. Most pedig feltenném a kérdést (kérdéseket), ami nagyon foglalkoztat: Hozzátok melyik szereplő áll legközelebb a hét közül? Kik azok, akikkel leginkább azonosulni tudtok, vagy akiket a leginkább megkedveltetek és kik azok, akikkel egyáltalán nem szimpatizáltok? 

Nem utolsósorban nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez érkezett visszajelzéseket, mind nagyon-nagyon jól esett nekem! Köszönöm, hogy támogattok! :)


FIGYELEM: a történet korhatáros kifejezéseket és a nyugalmat megzavaró jeleneteket tartalmaz*

Jó olvasást: Skyler

Második Sikoly

„Az érzelmek önmagukban se nem jók, se nem rosszak, morális értelemben semlegesek. Tetteink által nyernek jó vagy rossz, erényes vagy bűnös minősítést."

2013. 08. 27, Blue Island Avenue, Chicago, Illinois, Amerikai Egyesült Államok 

  Nyomasztó légkör telepedett a sötétségbe borult szobára. Az átázott papírzacskókban romlott ételmaradékok, a szék háttámlán szennyes holmik tornya, a zsíros kéznyomatokkal tarkított üvegasztalon hamutól roskadozó műanyagtálak és összenyomott féregként heverő cigarettacsikkek tették még barátságtalanabbá az enteriőrt. A foltos, szakadozott, khakiszínű kanapén egy ember egykori maradványa feküdt: zsírtól összetapadt, göndör hajtincsek; kikapart pattanásokkal tarkított, viseltes arc; pandaszerű, beesett szemek. Remegő kezében egy olcsó öngyújtó kékes-narancsos lángja vibrált.
  Isaac Blackwood megbabonázottan, kitágult pupillákkal szemlélte az arcára árnyékot vető, táncoló lángot. Kevés dolog annyira káprázatos és annyira pusztító erejű, mint a tűz. Maga előtt élt a kép, ahogy az öngyújtó a kárpitra hullik, ami azonnal lángra kap, ez pedig beindítja a könyörtelen láncreakciót: a lángnyelvek először a padlószőnyegen terjednek szét, majd belekapnak a földig érő sötétítőfüggönybe, a tűz átterjed a fabútorokra, végül teljesen elzárja a menekülés útvonalát. Tisztán hallotta a kétségbeesés velőtrázó sikolyát, a tehetetlenül rúgkapáló kisbaba sírását, a palák tűzijátékszerű pattogását, ahogy egy élet munkája válik porrá és hamuvá. Mert végül mindannyian úgy végezzük, egy erősebb széllökéssel elszálló hamukupacként. 
Bullet Train
 Százféleképpen tud katasztrófát okozni. A kémia – és technikaórák, Chuck Palahniuk könyve (persze a fagyott narancslé és a benzin koncentrátumával soha a büdös életbe nem alkotsz napalmot), a jótét internet, a saját kísérletek. Egy normális ember meglepődne mennyi hétköznapi dologból állítható elő olyan pusztító fegyver, ami képes akár több méteres tornyokat egyenlővé tenni a semmivel, csupán egy boltozat és több évszázadnyi fájdalmas emlék marad nyomán. Az emberek azt hiszik csak Isten képes egyszerre adni és elvenni valamit, de bárki lehet Megváltó, ha elég akaraterő szorult belé. És Isaac tudta, hogy bármire képes egy kis kezdőlökettel, amit a jótét drogok, pirulák és az alkohol biztosít számára. Más már nem maradt neki, mindenki undorodott tőle, még a tulajdon családja is. Úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha Isaac szobája csupán egy sufni volna, amit csak akkor nyitnak ki, ha nagyon szükséges. Egyedül a húga, Elizabeth volt képes odaadást mutatni felé, de ő nagyon ritkán jött haza a kollégiumból, jóformán csak kéthetente hétvégén és akkor is jobban szerette a barátaival eltölteni az időt, mint a „beteg, abnormális, agresszív” bátyjával. 
  Voltak idők, mikor teljesen semmitmondó jelzőkkel illették „csendes, közönyös, furcsa”, de ezeket még jobban rühellte. Chicagóban az ő generációja szerint, aki kicsit is másképp gondolkodik az átlagnál, az egy nem erről a bolygóról származó, különös lény. Ha nem úgy öltözködsz, mint Zac Efron az olcsó vígjátékokban, vagy nem használsz olyan szavakat, mint „menci, tirpák, pls”, akkor emberszámba sem vesznek. Kitaszított leszel, egy megtűrt senki. 
  De nem számít mit gondoltak róla akkoriban. A halottak már nem gondolkodnak. 
  Szentül hitték, hogy a „chicagói mészárlás éjszakája” bűnösei régen valamelyik messzi szigeten süttetik a hasukat, eszükbe sem jutott gyanúba keverni az életben maradt áldozatokat. Köztük Isaacot sem. Pedig a nagybetűs JACKPOTOT ütötték volna meg vele. Az emberek hajlamosak erre: feladják egy lépéssel a célvonal előtt és visszagurulnak vagy fél métert, mire azonban ismét észbe kapnak, útjukat egy áthatolhatatlan ajtó zárja. Mindig csak egy valódi lehetőség kínálkozik, a többi csupán könyöradomány, a szánalom egy népszerűsített válfaja. 
  Ő nem vált gyilkossá azzal, hogy megölte azt a kilenc némbert és a tizenegy amerikai focista köcsögöt. Hőssé vált, mert megmentette a világot ezektől a söpredékektől. Valahogy az a hangocska a fejében, nevezzük nevén, a lelkiismerete, mégsem hagyta nyugodni. Ő azonban kijátszotta. Megtalálta a menekülési útvonalat a pokolból. 
  Az első találkozást rosszul élte meg. A szertől erősen szédült, elviselhetetlen émelygés lett úrrá rajta, úgy érezte, mintha elvesztette volna a kontrollt a teste felett. Szürreális élmény volt, nem kifejezetten a szó jó értelmében, de különlegesnek találta. Aztán egyre inkább hozzászokott a szervezete az idegen anyagokhoz. Végül a függőjükké vált, áthatolhatatlan falú toronyszobába zárták, miközben egy tűzokádó sárkány őrizte rabságát. 
  Megismerkedett a démonaival. 
  Azóta minden hónapban „lelkes” látogatója az állami kórháznak, és minden kibaszott hónapban ott libeg az a nyüves pókháló a toxikológia bejárata felett. Olcsó légyirtó vagy szar személyzet?! Isaac mindig ezen gondolkodik, mikor már „tisztán”, a mellette sértődötten vonuló anyjával elhagyja a kórházat. Ilyenkor mindig körülbelül negyven-ötven percig tart a józansága, egészen, míg újra el nem nyeli a szobája jótékony sötétsége.




  A vasárnapi ebéd szent. A vasárnapi ebédnél az egész család helyet foglal az ovális, mahagóni asztalnál és elfogyasztja a több fogásból álló lakomát. Bár a desszertnél már mindenki megcsömörlik, ez Donna Blackwoodot egy cseppet sem érdekli. Csak sürög és forog a rengeteg előre elkészített süteménnyel, miközben eljátssza, hogy mennyire tökéletes a családja. 
  Férje, Thomas mindig is biztos volt benne, hogy a kislánykori elképzeléseit próbálja megvalósítani és még véletlenül sem ejtett megjegyzést arról, hogy valójában mennyire nem mesébe illő a családja. 
  Thomas egyébként nem az első férje. Tudomása szerint ő a negyedik a sorban, a legfiatalabb királyfi és egyik gyerek sem az övé. Sem a mindenben tehetséges Elizabeth, sem a kis Mike, és hál’ istennek, a kettyós Isaac sem. 
  Minden vasárnap délben szembesülniük kell azzal, mennyire különböznek egymástól, és hogy mennyire rühellik a másikat. Ebből Donna persze mit sem érzékel, ő a saját utópikus univerzumában ringatja magát a boldog család eufóriájától részegen. 
  És az emberek nem értik, hogy Isaac miért gyűlöli annyira a vasárnapokat.
  Mikor végre felemelkedhetett az asztaltól, reménykedve igyekezett a szobájába, de sietségétől szárnyra kapott a pulton heverő szórólap, ami lehulló levélként landolt lyukas zokniján. Felemelte a cetlit és végigfuttatta rajta vérhálós szemeit.


ValhallaTour
„Töltsön el egy nyugodt hetet a világ zajától távol, egy újonnan felfedezett szigeten a Csendes-óceán szívében! Az első hét jelentkező kedvezményes áron lehet részese ennek a különleges, last minute vakációnak! Ne hagyja ki ezt a páratlan lehetőséget!”

Hívja a kártya hátoldalán lévő számot, ahol ügyfélszolgálatunk felveszi Önnel a kapcsolatot!

Reméljük készen áll élete legemlékezetesebb kaland-túrájához!


















  Ekkor Thomas bekapcsolta a falra szerelt televíziót, amin felvillant a bemondónő keskeny, sminktől csillogó arca és dallamos hangján közölte az aznapi szenzációt:
  „Újra megkezdődött a nyomozás a „chicagói mészárlás éjszakájával” kapcsolatban, mivel újabb terhelő bizonyítékok kerültek a rendőrség kezébe, amik megerősítik a gyanúsított két brazil férfi ártatlanságát! Harris polgármester arra kérte az érintetteket, hogy ismét jelenjenek meg a rendőrkapitányságon, hiszen minden bizonyíték sorsfordító lehet! Hamarosan pedig bemutatjuk Sharont, a vízilovat, a Chicagói állatkert újonnan érkezett lakóját!”
 És minden szempár, aznap először, Isaacre szegeződött. Nem azért, mert imádja a vízilovakat. Hanem azért, mert ő lesz az első, akinek újra és újra végighallgatják a történtekkel kapcsolatos mondókáját. Ő lesz, aki ismét szégyent hoz a Blackwood családra.

2013. 08. 27, S Cicero Ave, Chicago, Illinois, Amerikai Egyesült Államok 

  Meredith észrevétlenül a falon függő órára pillantott, miközben egy barátságos, „üdvözlöm Önöket a Sundayben” mosoly kíséretében megállt a legtávolabbi asztalnál. Három sötét szempár meredt rá, arcukra idétlen vigyor ült ki. Az ablaknál helyet foglaló férfi kissé előrehajolt, az asztalra könyökölve tanulmányozta a szegényes választékkal szolgáló étlapot. Különös, szinte vészjósló kisugárzásuk körülölelte a tanácstalanul, egyik lábáról, a másikra helyezkedő Mereditht. Kivétel nélkül motoros szerelést viseltek: fekete bőrgúnya fedte termetes testüket, csupán kreolszínű nyakukat, illetve kemény vonású arcukat tették közszemlére. A lányt rossz előérzet kerítette hatalmába, a hangszálait pedig mintha gúzsba kötötték volna, egy hangot sem tudott előpréselni magából. 
  Megköszörülte a torkát, mintha ezzel megtörhetné a kínos csendet, de akárha légy szállt volna le környezetükbe, a fickók nem voltak hajlandóak tudomást venni a jelenlétéről. 
Counting Stars
  - Eldöntötték már, hogy mit szeretnének rendelni? – egy levegővétellel préselte ki a szavakat magából, hangjából fáradtság tükröződött. 
  A bal oldali körszakállas, tetovált arcú ráemelte szórakozott tekintetét, szeme alkoholmámortól csillogott, ajkán harapásnyom virított. Negédes, gúnyos mosolyt villantott, Meredith pedig egyre kényelmetlenebbül érezte magát az okkersárga miniszoknyában és a piros gallérú matrózblúzban, ami a büfé dolgozóinak megkülönböztető öltözékeként szolgált. Meredith soha nem értette miért kell mustáros flakonként járkálnia az asztalok között, fején béna csákószerű sapkával. 
  Egyre türelmetlenebbül dobolt tollával a jegyzetfüzetén. Még fél óra zárásig, az éjszaka sötétje vészterhesen borult a kivilágított aprócska gyorsétteremre. Az egyik sarokasztal kivételével a hely üresen kongott, az ott ücsörgő lány barátnői pedig hamarosan megérkeznek, hogy együtt menjenek a közeli Midnight Blue clubnyitó bulijára. Képtelenség volt nem hallani az ingerült telefonbeszélgetéseket.
  Lassacskán verejtékszagú, fojtogató kétségbeesés öntötte el. 
 Végül a körszakállas mély basszusa rántotta ki a merengésből. A szíve hevesen kezdett verni, szinte a nyakában dobogott. Visszanyelte.
  - Csirkemelles hamburger, sült krumplival és fűszeres-paradicsomos mártással, meg egy Heineken lesz, csibém – dörmögte nehézkesen pörgő nyelvvel, a részegek különleges akcentusával. Társai hasonló „diétás” menüt rendeltek, aztán elsütöttek pár obszcén poént, amiken Meredith kötelességtudóan mosolygott, de a fejében legalább ötféleképpen tette ki a szűrüket. 
  A pulthoz vonultában szinte lyukat égetett a hátába a mozgását követő három éhes szempár.
  Bekopogott a konyhát elválasztó ablakon, ahol Jay átvette tőle a nap utolsó rendelését és véghajrát produkálva el is kezdte az ételek készítését. 
  A gömbkristályként pompázó Hold ezüstös fénye megcsillant a tálcán sorakozó sörösüvegek nyakán, miközben Meredith a tálcával egyensúlyozva igyekezett vissza a nyomasztó légkörű asztalhoz. Hacsak beleszippantott a párás levegőbe, megrészegült a sör – és whisky erjesztett szagegyvelegétől. Legszívesebben a poharakra ürítette volna gyomrának szegényes tartalmát. 
  Ez a bűz mindig felvillantja előtte azt a kárhozatba illő péntek estét, mikor belelökték a pokol első bugyrába.
  Egész testén remegés futott át, csak a szerencsén múlott, hogy nem landoltak a földön az italok. 
  Minden erejével azon volt, hogy gátat szabjon az emlékei rohamosan közelgő, mindent elsöprő áradatának, de olyan erősen uralkodott el rajta a pánik, hogy képtelen volt megállítani az agyát megrohamozó, túlságosan éles, részlet gazdag emlékképeket. 
  Démonai újra felbukkantak és betöltötték az ürességtől kongó termet.
  Fullasztó nyáréjszaka volt, a nyitott ablaknál a nyári szellő lágyan táncoltatta a függönyt, kabócák csiripelő éneke töltötte meg a sötétségbe burkolózott szobát. Meredith álmatlanul forgolódott az ágyában, takarójából kibogozhatatlan gombócot gyűrt, párnái szerteszét hevertek körülötte a padlószőnyegen. 
  Szüntelenül a másnapi szóbeli vizsgáján kattogott az agya. Újra és újra átrágta magát az anyagon, főként a francia forradalmat és a vércsoportok öröklődését ismételgette. A leglényegtelenebb kérdésekre is tökéletesen tudta a választ. Soha nem okozott számára akadályt a gimnázium, olykor még a tanárokat is képes volt zavarba hozni a tudásával. Nem volt olyan kérdés, amire ne tudott volna helyes válasszal szolgálni, úgy működött az agya, akár egy internetes kereső. 
  Gyakran azzal heccelték, hogy egy lexikon lapul a fejében, holott csak eidetikus memóriával áldotta meg az ég, aminek tudományos magyarázata annyit tesz, hogy az ezzel a képességgel rendelkező személy képes képeket, hangokat, tárgyakat extrém pontossággal, tömegesen, emlékezetből felidézni. A köznapi emberek egyszerűen csak zseninek titulálják a magafajtát, olyannak, aki csupán egyetlen dologgal képes lenyűgözni a körülötte élőket: a tudásával. Ellenben a szociális élete egy kudarc, képtelen beilleszkedni embertársai közé és kapcsolatokat kialakítani. Nos, Meredith soha nem titkolta kívülállósságát, azonban nem is próbált feltűnést kelteni a különlegességével. Nem végezte el idő előtt az iskolát, nem szigetelte el magát a közös programoktól sem. Átlagos szeretett volna lenni, akinek az agya és a szíve verseng a döntéshozatalok előtt, aki képes hibázni egy matek feladványban, akitől nem rettennek meg a fiúk. 
  De bele kellett törődnie, hogy ez az ő esetében egyenlő a lehetetlennel. Sok mindenen tud uralkodni az ember, például az érzésein, a cselekedetein, de az elme manipulálhatatlan. Mereditht gondolatok tömkelege kínozza, a saját agyának a rabja, képtelen csak egy percre is kikapcsolni a folyton kattogó fogaskerekeket. 
  A bal oldalára fordult, a takarót lerúgta magáról és az éjjeliszekrényén fekvő digitális óra zölden villogó kijelzőjére meredt: 01:21. Felnyögött, az arcát a párnába temette és ekkor ütötte meg fülét az első zaj. 
  Fémes csattanások sorozata szűrődött fel az utcáról. Hosszú ideig visszhangzott Meredith fejében, mielőtt végleg elhalt volna. A közelben lévő kutyák is felneszeltek a zajra, egyre több példány csatlakozott az ugatóláncba, igyekezve felhívni az emberek figyelmét a közelítő vészre. 
  Meredith gyomra görcsbe rándult, hirtelen minden testrésze szörnyen nehéznek bizonyult, mintha súlyt kötöttek volna rájuk. Teljesen ledermedt. Mióta szemtanúja volt a szülei kegyetlen meggyilkolásának, a legapróbb dolgoktól pánik uralkodott el rajta. A rohamok a legváratlanabb pillanatokban törtek rá, elég volt egy hangosabb zörej vagy egy rossz hír és többé nem tudott uralkodni a testén. 
  Felhúzott térdeit átkarolta és erőszakkal szorította össze a szemeit.
  Ha nem látod, nem is létezik. Ha nem látod, nem is létezik. Fém ütközött fémnek, lánc csörgött, beszédfoszlányokat szállított a lágy szellő. Francba. 
  Minden átkozott este, mikor álomra hajtaná a fejét, felvillan előtte a groteszk, keskeny arc, a mandulavágású szemek, a gyér szakáll, a szoros lófarokba fogott, ébenfekete, ápolatlan haj. Az alkoholtól és dinnyés rágótól bűzlő szájszag, a nikotintól elsárgult csálé fogak, a folyton felé repkedő tűhegynyi nyálcseppek. Az anyja fejéhez fogott Walther P99-es pisztoly. Oldalán egy belegravírozott monogram örökké beleégett az akkor tíz esztendős Meredith agyába. A. W. Axel Wilde.
  Az újra és újra megismételt, selyempapírba csomagolt kérdések megőrjítették. 
  - Nagyon kicsi voltál még akkor, mikor az apád üzletet kötött velem, de tudom mennyire különleges vagy – bátorítónak szánt vicsorításától könnyek gyűltek a lány szemeibe. – Ha elmondod azt a kurva számlaszámot, ígérem, nem esik bántódása édesanyádnak. 
  Meredith már kisgyerekként tudta milyen emberekkel szövetkezett az apja. Undorító, mocskos fajzatokkal. Bűnözőkkel szőtt titkos viszonyokat. Ügyvédként az ember azt gondolná, hogy ennek így kell lennie, de John Ryan a kelleténél jobban beleásta magát a szövetkezetek piszkos világába. Korrupt szarháziként tartotta a hátát Axelnek és csapatának, egészen addig, míg meg nem csapta a lebukás szele. A presztízsét féltve pedig eszébe sem volt tovább falazni a maffiának. Úgy dalolt róluk, mintha elfelejtette volna milyen ronda halál vár rá. 
  Brooklynból Kansasbe, onnan Philadelphiába, majd Dallasba költöztek, de az óvadék fejében szabadjára engedett Axel Wilde keze mindenhová elért, nem volt olyan hely a világban, ahová elrejtőzhettek volna a bosszúja elől. Elkerülhetetlen volt a véres megtorlás.
  John halálában is ki szeretett volna baszni a maffiával, a saját gyilkosságát torolta meg azzal, hogy titkosított számlákra helyezte el Wilde vagyonának azon részét, amelyhez könnyedén hozzáférhetett. Egy bank Tahitin, egy a Fülöp-szigeten, egy Manarolán, egy Alaszkában. Mindegyikhez egy-egy húsz számból álló azonosítókód tartozott. John a lehető legbiztonságosabb játékot akarta játszani: az összes számot egy papírra nyomtatta, amit megmutatott az akkor hét esztendős, fotografikus memóriával rendelkező Meredithnek. Aztán megsemmisítette. 
  Mikor egy este John nem tért haza a munkából, Gwendoline már tudta, hogy menekülnie kell. Igyekezett minél hamarabb összecsomagolni és a lányával elhagyni az Államokat, de nem maradt elég ideje. Axel Wilde éppen akkor toppant be, mikor kezében a csomagokkal és az akkor tíz esztendős Meredithel, feltépte a bejárati ajtót. Azonnal zokogásban tört ki. 
  Aztán elkezdődött a tortúra.
  Meredith már jól tudta mi lett a sorsa az apjának, de nem akarta, hogy az ő hibája miatt lemészárolják az egész családját. Ő volt az egyetlen, aki megmenthette az anyját. 
  - Picim, az első három is ment, már csak egy kell. Néhány számocska és anyuci újra szabad. Na, gyerünk – Meredithnek azonban fogalma sem volt az alaszkai számkódról. A kép ott élt előtte: a gyűrött papír a nyomtatott arab számokkal. Tele kilencessel és nyolcassal, a születési dátumával, az összesre emlékezett, de a papíron három város volt feltüntetve. Csupán három. 
  - Nem tudom – nyöszörögte. – Nem tudom az utolsót. Nem mutatta meg – kezdett elhatalmasodni rajta a kétségbeesés, ahogy anyja reményt sugárzó szemébe nézett. Összeszorult a szíve, de akkor sem tudta teljesíteni Wilde kérését. 
  - Ne hazudj! – Axel most először emelte fel a hangját. Meredith látta mennyire közel jár ahhoz, hogy megtegye az utolsó lépést. 
  - Nem hazudok! Ennyi miért nem elég? 
  - Mert az összes kell.
  És ekkor meghúzta a ravaszt. 
  Végül kiderült, hogy az utolsó bank tartalmazta a vagyon nagy százalékát. John Ryan még a halála után is egy önző rohadék volt. 
  Azon az éjjel, a furcsa zajok érte jöttek a nagynénje lakásába. Axel Wilde megígérte, ha kiszabadul a börtönből, megtalálja. Megtalálja és élvezettel öli meg. 
  Inezt, a hivatalos gyámját és férjét, Petert gyilkolta meg először. Meredithnek döntenie kellett mi a fontosabb. Végül önző módon a saját életét választotta, mikor a haláltusát kísérő sikolyoktól visszhangzó házban leosont a pincébe, onnan pedig az ablakon átpréselve magát elnyelte a hívogató éjszaka sötétje. A meredek lépcsőn lefelé haladtában, a folyton lecsúszó, eséssel fenyegető papuccsal küzdve, tárcsázta a segélyhívó vonalat. 
Smoke And Mirrors
  - Gyilkosság történt a Belmont 176 alatti családi házban. Az elkövetők még a helyszínen tartózkodnak, kérem, siessenek – hadarta levegő után kapkodva, el-elszoruló torokkal, de a választ nem várta meg, a legközelebbi szemetesbe hajította a készüléket.
  Az éjszakai lámpák halvány derengésében a szégyen megannyi hulláma söpört végig rajta, miközben botladozva futott a legközelebbi telefonfülkéhez, hogy felhívja Hanket. Dilinyós Hank nagybácsit. Az végső mentsvárát, amivel felhasználja a „vészhelyzet esetére tartogatott” kártyáját. Tudta, hogy az utolsó mezők egyikére lépett az apja játéktábláján, ahol már csak ő maradt életben, de még nem gyűrt le minden akadályt a győzelemhez. 
  Többé nem nézhetett vissza a floridai házra. Többé nem ringathatta magát idillikus álomvilágban. Folytatódott a kódjátszma Alaszkáért, a pénzért, ami egy halott ember tulajdonát képezi az örökkévalóságon keresztül. 
  Már nem talált értelmet az életében, mert mindenkit elvettek tőle, akit valaha szeretett. 
  Egy, a neoncsövek kelepcéjébe szorult, motollaként berregő bogár haláltusája rántotta vissza a sivár valóságba. A disznó viccekből kifogyott, zavaros tekintetű férfiak lassan összeszedték sátorfájukat és néhány gyűrött bankót hagyva maguk után, kiléptek a szabad levegőre. Meredith a lustán lengedező ajtón keresztül addig figyelte koordinálatlan mozgásukat, amíg teljesen el nem nyelte őket az éjszaka sötétje.
  - Mára végeztünk, Merida – lelkesedett Jay, miközben a lány vállára ejtette a kezét. Intenzív zsír – és élesztőszagot árasztott magából, haja összekócolódott a szakácssapka alatt. Már az első találkozásukkor ráragasztotta a vörös loboncos mesefigura, Merida nevét, ami az évek során szívmelengetően hozzánőtt. 
  Meredith megkönnyebbült sóhaj kíséretében dobta le fejéről a vászoncsákót, kiengedte lófarokba kötött rókavörös haját, ami díszfüggönyként omlott szeplős arcára. Jay egy középkorból itt feledett gáncs nélküli lovag, aki soha nem hagyja, hogy egy védtelen nő egyedül mászkáljon Chicago gázolaj – és kanszagú külvárosi utcáin. Meredith belebújt a vékony szövetkabátjába, megigazította az orrára csúszó szemüvegét, aztán a fiút követve kényelembe helyezte magát a kicsi Volkswagen Bogár anyósülésén. 
  Hank málló vakolatú, lapos tetős házának sziluettje fokozatosan rajzolódott ki a vadul burjánzó növényzet takarásában, miközben Meredith az ingatag kövekből álló járdán igyekezett a bejárat felé, ahol Pam, a félig vak német juhászkutya feküdt a rongyos lábtörlőn. A lány felvont szemöldökkel nyugtázta a kint feledett állatot, hiszen Hank nagyon kevés dologhoz ragaszkodik annyira, mint az öreg kutyájához, aki végigkísérte viszontagságos évein. 
  Meredith gyűlölte a városhatárban fekvő, mindentől elszigetelt koszfészket, de biztonságosabb helyet aligha találhatott volna a térképen, ahol elrejtőzhet a rá leselkedő veszély elől. 
  Legalábbis addig a percig ebben a hitben ringatta magát, míg be nem botorkált a sötétség uralta, penészszagú nappaliba és fel nem kattintotta a villanykapcsolót. A kopasz villanykörte kör alakú sugarában Hank fogadta, mint mindig, a rozoga fotelébe süppedve. Ölében egy felborított üvegből habzó sör csordogált piszkos nadrágszárára, feje a jobb vállára bicsaklott és férgek hemzsegtek meglékelt koponyájában. A nyakába egy táblát kötöttek: Aki bújt, aki nem… 
  Meredith a szőnyegre roskadt, miközben úgy elemezte végig az aznap történteket, mint egy régi filmtekercset. Az arctetoválás. Az arccsonton fekvő tarantula. 2009-ben Wilde fegyvert szorongató kézfején pontosan ilyen tetoválás feketéllett. 


  
  A kikötő ingatag mólóján zsebre dugott kezekkel, tökéletes háromszöget alkotva ácsorogtak. Motoros szerelésük alatt viszketett kipállott bőrük, a zord esőfelhők egyre közelebb úsztak a folyóhoz. A körszakállas férfi egyik félig elszívott cigi után a másikra gyújtott, társai tanácstalanul kémlelték az élettelen rakpartot.
  - Biztos kifizet minket? Lehet átverés volt az egész – próbálkozott a legalacsonyabb, de a többiek szúrós pillantásai belefojtották a szót. Jobbnak látta, ha csendben méltatlankodik tovább. 
  A körszakállas lehúzta arcáról a felragasztott tetoválást és bőrkabátjának zsebébe gyűrte. Ekkor kapta tarkójába az első lövést. A lövedék átszakította a nyelőcsövét, az ádámcsutkája alatt távozott. A másik kettő menekülni próbált, de számukra is címeztek egy-egy golyót.

2013. 08. 27, Yates Bulvard, Chicago, Illinois, Amerikai Egyesült Államok

  Az egyhangú, szürke falakra árnyékot vetett a redőny keskeny résein keresztül beszűrődő napfény. A lámpaként is funkcionáló, plafonba szerelt ventilátor lapátjai alig hallható kattanásokkal forogtak, felkeverték a levegőt a fülledt szobában. A modern bútorok polcain precíz elrendezésben keretbe foglalt oklevelek, diplomák sorakoztak. A berendezési tárgyak felületei csillogtak a rájuk vetülő napfényben, a padló olyan tükörsima volt, mintha jégburkolat borítaná, csupán a „csúszás veszély” tábla hiányzott róla. A szinte mozdulatlan levegőben magnólia, fenyő és édes vaníliaparfüm illategyvelege lappangott. A bézsszínű ázsiai szőnyeg közepén füstszínű üvegasztal, tetején fehér vázában színes nyári virágok, két oldalról fekete fotelek fogták közre.
  Roman Palmer kényelmetlenül fészkelődött a bőrfotelben, ujjaival a karfán dobolt, miközben másodpercenként a faliórára pillantott.
  Még negyven perc kínszenvedés és a haverokkal sörözhet a The Globe-ban. Az anyjáért csinálja, nem hagyhatja cserben.
  Vele szemben, az ajtónak háttal egy markáns vonású, vörös keretes szemüveget viselő, egészen világos hajú nő foglalt helyet. Izmos lábait a combján keresztezte egymáson, miközben feszülten koncentrált az ölébe fektetett irathalomra. A kevésbé tanult emberek megrettennének a kacifántos, latin kifejezésektől, ő azonban úgy olvasott, mintha egyszerű szókapcsolatokat tartalmazó mesekönyvet lapozgatna. A kezében lévő tollat makulátlan fogai közé harapta, majd rajtakapottan kihúzta szájából és óvatosan, mintha törékeny lenne, maga mellé helyezte a karfára. Mindent olyan precízen csinált, hogy a legegyszerűbb mozdulatából is sütött a felsőbbrendűség. Roman ritkán érezte feszélyezetten magát egy nő társaságában, de Dr. Yvonne Strauss feladta neki a leckét. Pillantása fagyos volt, szavai kimértek. Palmer hátán gleccserezett a hideg. 
  A nő kihúzva magát hátradőlt a fotelben, tekintetét lassan a vele szemben helyet foglaló férfire emelte és vörösre rúzsozott ajkát távolságtartó mosolyra húzta.
  - Roman – szólította meg szertartásosan. – Hogy van? Esetleg kér egy pohár frissítőt? - mutatott az asztalon lévő tálcán felsorakoztatott poharakra és a köztük kimagasló ásványvizes palackra.
  - Nem, nem kérek semmit – rázta a fejét. Belesüppedt az ülésbe, miközben a hogylétét firtató kérdés válaszát fogalmazta. Egy pszichológusnak csak nem mondhatja azt, hogy minden rendben van vele. Túl abszurdul hangzana, hiszen akkor mit keres itt? Valóban másképpen látta a világot Afganisztán óta, más ember lett, de nem rossz irányba formálták a személyiségét. Keményebbé, óvatosabbá és felkészültebbé tette a haditengerészet. Igazi férfit faragtak belőle.
  A pszichológusnő türelmesen várt a válaszra. Jól ismerte a poszttraumás stressz szindróma minden ingoványos lépcsőfokát, Palmer jelenleg a második fázisnál tart: az elkerülő viselkedésforma jellemző a magatartására. Leszerelt katonák tömegesen fordultak meg nála ezzel a fajta problémával, legtöbbször nem önszántukból. Ez egy védekezési mechanizmus, amely megrázó események megélése után léphet fel, Roman esetében a hadseregben történtek miatt jelentkezett. 
  A pszichológusnő melegebb mosollyal bátorította. 
  - Kérem, próbáljon meg ellazulni. Meséljen a legutóbbi álmairól – szeméből ezúttal igazi, őszinte érdeklődés tükröződött. 
  Palmer fáradt sóhajt hallatott, hátradöntötte a fejét, miközben mutató – és középső ujjával masszírozni kezdte orrnyergét.
This Is War
- Akárhányszor behunyom a szemem, felvillan előttem a kép arról a lebombázott, sivár kis faluról Helmand tartományban, ami a tálibok egyik fontos bázisa. Ez volt az első komoly küldetésem, amihez alkalmasnak tartottak. Öt társammal küldtek a faluba, hogy elfogjunk egy tálibokból álló terrorszervezet fejét, aki terroristákból álló csapatokat küld az országunkba. Rajtaütésnek szántuk, a táliboknak nem szabadott volna tudniuk az érkezésünkről, de valahogy megneszelték – ekkor elhallgatott, mindkét keze ökölbe szorult. Mély levegőt vett, aztán hosszan kifújta. – Én vezettem a konvojt, mikor golyózápor zúdult ránk a környező házak lapos tetejéről. Három társam halálos lövést kapott, a mellettem ülő a vállába és az arcába kapott egy-egy golyót. Engem csak súroltak a lövedékek, de rengeteg sebet ejtettek rajtam. Igyekeztem fedezni a többieket, viszonozni a tüzet, de túlerőben voltak. A kocsinak szétlőtték a tankját, nem tudtam többé mozgásba hozni. Kilöktem az ajtót, leszedtem pár mesterlövészt, aztán segítettem Philnek. Sikerült fedezékbe vonulnunk, de mindhiába. Csak úgy sikerült túlélnem, hogy halottnak tettettem magam, de a lőtt sebeimnek köszönhetően alig pislákolt bennem az élet. Szerencsére időben megérkezett a felmentő sereg. Én… Miattam haltak meg… Többé nem tudtam a családtagjaik szemébe nézni. Úgy bámultak rám, mintha sajnálnák tőlem az életet. Láttam a szemükben, hogy azt gondolták: a fiamnak kellett volna túlélnie, nem ennek a mocskos négernek. Soha nem fogom tudni ezt megbocsátani magamnak. Nem érdemlem az életet.

    2013. 08. 27. „Valhalla Sziget”, Valahol a Csendes-óceánon

„Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
Isten hatalma emelt égi kénnyel,
az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel,
csupán örökkel és örökké állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

  Az óceán, mint egy végeláthatatlan gyémántszőnyeg, sziporkázik lábai előtt a rávetülő Nap arany fényében. A férfi tökéletesen áramvonalas, mozdulatlan teste, akár Michelangelo egy egzakt kőszobra, akár egy tizenhatodik századi Vittore Carpaccio festmény; félő, ha csak egy pillanatra lehunyod a szemed, örökre megtörik a varázs. A távolban megszólal egy hajókürt, hangja percekig ott lappang a levegőben. Sirályok halk szárnysuhogásokkal köröznek a háborítatlan égbolton, miközben dögzabáló keselyűk lapulnak éhesen valahol a közeli sziklák árnyékában; a vérszagra gyűltek össze, mintha a hajókürt a kései ebédet jelezte volna számukra. 
  Néhány lassan vánszorgó óra múlva a komp kiköt, a fehér egyenruhát viselő tengerészek leugrálnak az aranyló homokra, pirospozsgás arcukon diadalittas mosoly terül szét. A társaságukhoz ruganyos léptekkel csatlakozó férfi előtt fejet hajtanak. Mellettük fekete bőrű, egykor életerős férfiak megtört, csont sovány másai láncra verve, libasorban araszolnak a sziklák takarásából kimagasló groteszk épületegyüttes felé. Van, amelyik bősz ellenállást mutatva megkísérel kitörni a sorból, átkozódások közepette szánni valóan küzd, miközben egyre erősebb ütések érik megtört testét. Mások Istenhez fohászkodnak, legtöbbjük keresztény, de akadnak köztük zsidók és muszlimok is. Állásra jelentkeztek, végül pedig egy koszos hajófenéken végezték, hogy egy ismeretlen szigeten kössenek ki a Csendes-óceán szívében. 
  „Munkát kaptok, dolgozni fogtok! Hát ezt akartátok, nem?”- ordította a rájuk felügyelő harcsabajszos, kerekded őr, aki napjában többször brutális módszerekkel fegyelmezte őket. 
  Végül kikötöttek egy paradicsomnak álcázott kénköves pokolban és tudták, hogy soha többé nem láthatják viszont a szeretteiket; az életük véget ért, mielőtt egyáltalán meghaltak volna. 
  Tizenketten életüket vesztették a viszontagságos út során, őket megsebezve a tengerbe lökték, ahol az éhes cápák zsákmányává váltak. 
  Most egy koromsötét pincében állnak, akár egy torz festményen ábrázolt orvosi rendelőben: a sorukra várnak halkan mormolva. Az apró szobába egyesével hívják be őket, van, aki soha nem tér vissza, míg mások kínordítás és szívós küzdelem árán túlélik, de az életben maradásnak is ára van. 
  Amikor lefekszel a székbe, erős neonfények világítanak az arcodba. Amint a végtagjaid érintik a puha bőrt, bilincsek kattannak rájuk és teljesen elveszted az irányítást a tested felett. Egy hibátlan vonású, orvosi maszk által eltakart arc vizslat, egy duruzsoló hang biztosít róla, hogy minden rendben lesz, ha nyugton maradsz. Erőszakkal tátja ki a szádat, valami szerkezettel szétfeszíti, fém – és rozsda ízt érzel. Ordítani próbálsz, de szánalmas „á” és „o” hangokon kívül más nem jön ki a szádon. Aztán egy csipeszt húz elő, amivel könnyedén ráharap a kapálózó nyelvedre. Ezt rögtön egy éles szike követi, amivel bemetszést tesz az izomnyúlványon. 
  Határozott rántás, több egymás után. 
  A fájdalom elviselhetetlen, az összes zsigered átjárja. A saját véredtől fuldokolsz. 
  Aztán többé egy hang sem jön ki a torkodon, a gondolataid rabjává válsz. 
 Végül kilencen maradnak életben: a néma rabszolgák. 
  A férfi büszkén néz végig rajtuk, tökéletes bőrét alvadt vér pettyezi. 
  - Üdvözöllek Titeket Valhalla Szigetén!

6 megjegyzés:

  1. Drága Skyler!

    Ez a fejezet is ragyogóan brutális lett, és imádtam minden egyes betűjét. Mind a hét szereplő okosan van felépítve és prezentálva, nehezen tudnék kedvencet választani, azt hiszem ezzel még várok pár fejezetet (habár Riley és Isaac különösen izgatják a fantáziámat). Nagyon érdekes volt a fejezet végén kapott kis betekintés a sziget világába, ami már ezzel a pár sorral is a legrosszabb rémálmok valós változatára hajaz. Imádom! ;) Alig várom a következőt!

    Ölel,
    Drusilla

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Drisulla!

      Ismét nagyon jól estek a szavaid! Köszönöm a támogatásod, boldoggá tesz! :) Igen, nehéz választani közülük, én se tudnék, hiszen mindannyian különlegesek, de igen mind Riley, mind Isaac izgalmas. :D A Sziget pedig, hmm, tartogatni fog még meglepetéseket!

      Puszil,
      Skyler

      Törlés
  2. Bébi!
    (Ja hogy ez nem az a hely... bocsi)

    Tudom, hogy már régóta ígérgettem ezt a hozzászólást és bocsi, hogy csak most vettem rá magam, de eddig nem volt hozzá energiám. Tudod milyen rossz dolog az a lustaság.
    Szerintem nem kell regényt írnom arról, hogy mennyire jól felépített a történeted, a szereplők, a cselekmény... már számtalanszor elmondtam:D
    Az, hogy ki az én személyes kedvencem szerintem nem is kérdés.
    Ha fogadhatnék arra, hogy ki fogja túlélni ezt a halálos játékot akkor talán Isaac mellett tenném le a voksom:) De az álláspontom még változhat a történet folyamán:D
    Tudom, hogy nincs sok időd a suli miatt, de azért siess csak a következő résszel;)

    Puszillak,
    Violet<3 <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drágica! ♥

      Nem kell bocsánatot kérned, bármikor is írsz, jól esik nekem! :)

      Már így is túl sok mindent tudsz a történetről, szóval ezt az egyet igyekszem titokban tartani előtted, de egy valamiben biztos lehetsz: nem leszek túl kiszámítható! ;)

      Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál és, hogy vagy Nekem! Sokat jelent minden szavad! <3

      (Igyekszem a következő résszel :D)

      Ölelés,
      Skyler

      Törlés
  3. Drága Skyler!

    Esküszöm, már két hete elolvastam a részt, de nem volt időm írni, és most is kevés van, de mindenképpen szeretnék nyomot hagyni magam után, hogy tudd, mennyire tetszett ez a fejezet is. ^^
    Sokat töprengtem azon, hogy melyik szereplővel tudtam a leginkább azonosulni, és kivel szimpatizálok, de egyszerűen nem jutottam dűlőre. Mindannyian hihetetlenül mások, más, brutális dolgokon mentek keresztül, és egyesek cselekedeteit nehéz is megértenem (Phoenixét például, aki teljesen máshogy működik). És épp ezért olyan csodás, hogy te mindegyikük bőrébe bele tudsz bújni.
    Muszáj megint leírnomm hogy csodálatosak a leírásaid, annyira jó volt, hogy a tengert gyémántszőnyeghez hasonlítottad. *w*
    Ó, és azzal is megvettél kilóra, hogy az Isteni színjátékbóo idéztél, nagyon-nagyon szeretem azt a történetet, nem elég, hogy hihetetlenül elgondolkodtató, izgalmas és egyedi, a ritmusa is lenyűgöző. *w* Mondjuk az is tény, hogy Dante egy pszichopata volt, ha ilyet írt. :D (Ó, és amúgy csak szőrszálhasogatás, hogy nem "én rajtam jutsz a kínnal telt házba'', hanem "én rajtam jutsz a kínnal telt hazába". ^^)
    Csak ennyit akartam mondani, meg még annyit, hogy hihetetlenül várom az új részt! *w*

    Maffia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Maffia!

      Nagyon örülök, hogy szántál időt és leírtad a véleményed, mert mindig jól esik olvasni a hozzászólásodat, annyira szépen tudod kifejezni a véleményed! :) A karakterekkel kapcsolatban rátapintottál a lényegre, ugyanis én is pontosan így érzek. Mindegyiket más miatt lehet szeretni, vagy utálni, és valóban én sem tudnék egyoldalú lenni ilyen kérdésben. :D
      Nagyon szeretem a szóképeket használni, nem tudok ennél jobb kifejezőeszközt a gondolataim leírásához. :)
      Az Isteni színjáték pedig nekem is hatalmas kedvencem, mostanában biztosan újra fogom olvasni. És köszönöm, hogy figyelmeztettél a hibás idézetre, valójában másoltam valahonnan, ezért fel sem tűnt a hiba, de javítottam! :)

      Köszönöm és igyekszem! :))

      Ölelés,
      Skyler

      Törlés