6. Sikoly - Kicsi Felfedezők

Sziasztok Kedveseim!

Az ígért időpont másnapján érkezem hozzátok, hogy közzétegyem a soron következő, az az hatodik fejezetet, amelyet nagy lelkesedéssel írtam és őszintén remélem, ti is hasonló örömmel fogadjátok!

Magamhoz képest igen gyorsan érkezett a részt, igyekszem egyre többet írni, de nem merek semmire esküdni, így az egyetem derekán. Egy azonban biztos: az epilógusig meg sem állok, addig azonban ki tudja mennyi időnek kell eltelnie, mindenesetre a türelem általában rózsát terem!

UI: A prológus kiemelt jelenet, amely ebből a fejezetből származik! 

Jó olvasást,

Skyler

Hatodik Sikoly

  „Ha túl sokat szórakozunk az ismeretlennel, valami rettenetes fog történni.”

 2013. 09. 03. „Valhalla Sziget”, Valahol a Csendes-óceánon

  Véres vízsugár kígyózott a lepedékes lefolyóban. A lehorzsolt, még érzékeny bőrfelületet égette a hűs vízpermet, amelybe beleborzongott a mosdókagyló előtt roskadozó test. A párától homályos tükörbe meredő borostyánszín szempár a felvillanó emlékképek gyötrő kínját, a fájdalommal harcoló szervezet küzdelmét és a lelkiismeret maró megvetését sugározta.

  Azonban Riley nem egy sebeit büszkén viselő amazont vélt felfedezni tükörképében, nem egy győzelemittas mosolytól vibráló cserepes ajkat, nem egy büszkeségtől felszegett fejet, a lámpa fényében nem gyémántként csillogó verejtékcseppeket; egy visszataszító szörnyeteg alakja bontakozott ki lelki szemei előtt.

  A sátán ölében feküdt pucér, felhevült testtel és a bukott angyalok zsoltáréneket hárfáztak körülötte.

  Már nem ugyanaz az ember volt, mint aki nagy reményekkel, az ereiben száguldó adrenalinnal, az újabb párharc izgalmától felajzottan, egy játékos mosollyal a szájzugában tűrte, amint egy néger katona összebilincseli karjait a háta mögött. Az összes szempár megvetéssel vizslatta, szinte hallotta az őt szánó gondolatokat. Tartottak tőle, mert a potenciális ellenfelet látták benne. Féltek tőle, mert értette a játék célját és nem ódzkodott az ismeretlentől.

  Rettegtek tőle, mert azt gondolták, megtörhetetlen.

  De mikor szemtől-szembe került Roman ködös, önmarcangoló tekintetével, egy pillanatig megrendült, az erekkel behálózott, pókhálós kalitka ajtaja kitárult és a lelke felszabadult.

Radioactive

  A hím sürgető üvöltésébe belerázkódott az állat áramvonalas teste, alázuhanó fürtös, rozsszín sörényét a szellő borzolta. Puha mancsai alatt ropogtak az elszürkült koponyacsontok, hegyes, elsárgult tépőfogain véres húscafatok lógtak, az utóbbi lakoma maradványai.

  Mindketten jól tudták: ezt a játékot régóta nem ketten játsszák. A koreográfia előre megálmodott, a kivitelezés mesteri. Ők csak statiszták, akik sodródnak a cselekményekkel.

  Riley fejében egy terv körvonalazódott. Az agya hihetetlenül gyorsan működött, képes volt egy másodperc törtrésze alatt reagálni, míg a másik fél éppen csak felocsúdott meglepettségéből. Mióta az eszét tudta, csak a saját érdekei vezérelték. Kislányként a szülei felépítettek számára egy varázslatos birodalmat, amiben ő volt a hidegvérű királykisasszony. Minél érettebbé vált, annál jobban éhezett a hatalomra és a lelkiismerete a vasringben még nem volt elég erős ahhoz, hogy legyőzze a túlélési ösztönét, amely arra késztette, hogy minél gyorsabban cselekedjen.

  Roman a láncoknak nehezedve megbabonázottan kísérte figyelemmel a testes vad kecses, mégis vészjósló mozgását. Szemhéja megremegett, ujjai elfehéredtek a lánc szorításától, miközben igyekezett visszafojtani a roham első hullámait.

  A lány ismét közelebb merészkedett hozzá. Még volt néhány percük, mielőtt az állat észreveszi mozgolódásukat, mielőtt megérzi vérük ínycsiklandozó, vadászösztöneit felkorbácsoló szagát.

  -  Ne gyere közelebb, baszd meg – sziszegte fenyegető éllel a hangjában. – Ne is próbálkozz semmivel – olyan megvetéssel ejtette ki a szavakat, mintha olvasott volna a gondolataiban. Ránézett és sötét szemeiből félelmetes elszántság tükröződött. – Én már döntöttem és ez egyszer, nem te fogod uralni a játékot – a hangja elrettentővé vált. Hirtelen megváltozott a testtartása: kiegyenesedett, ruganyosan lépdelt, mintha a fájdalom az agyára húzódott volna, mintha egy démon beleköltözött volna a józan katona testébe.

  Riley megingott. Nem hitte, hogy Roman képes lenne ártani neki, de már abban sem volt biztos, hogy az a fiú áll előtte, akit eddig ismerni vélt. A létért való harc a legszörnyűbb dolgokra képes az ember természetével. Őszintén kételkedni kezdett a saját győzelmében. Soha nem érzett félelem dermesztette meg.

  -  Mit akarsz csinálni? – nem mutatta ki a bizonytalanságát önmagával szemben. Ahogy a néger közeledett felé, ő oldalazva tért ki az útjából, így egymást pásztázva keringtek a ring közepén.

  A katona kibújt véres pólójából, Riley meghökkent megviselt, mégis gondosan kimunkált felsőteste látványától, amelyen úgy épültek egymásra az izomkötegek, mint egy ház boltozata.

  Nyers erő szaga terjengett.

  Aztán Roman az oroszlán elé hajította az anyagot, aki a friss vér eszenciájától bódultan kapott utána és cincálta szét karmaival, akár egy állattetemet. Tökéletes szaglása nem hagyta cserben, a csalétekét megpillantva felmordult és Riley szinte látta, ahogy széles pofáján vigyor terül szét. 

  -  Mit tettél?  - nyögte riadalmát nem is palástolva. – Mit tettél? Roman! Mindketten meg fogunk halni! – öklével ütéseket mért a katona vaskos mellkasára, egyre dacosabban, egyre szaporábban, újra és újra felsértette a sötét bőrt, aztán mikor kifulladt, nekidőlt és beszívta a férfi tesztoszteron és a véres verejték savanyú szagát.

  A húsz másodperc, amíg így álltak, az elmúlt idők legnyugodtabb másodpercei voltak.

  Roman emlékezetében megjelentek a hadseregben töltött idők elhalványodott képei: barátságok, amik az életük végéig köttettek; harcok, amelyeket a hazáért vívtak; ígéretek, amiket soha nem tudtak betartani; búcsúk, amelyek túl korán érkeztek el. A húga varázslatos mosolya, Isaac szavai az álmából: „Nem mi gyilkosok vagyunk az igazi rosszak, hanem te, aki nem tesz semmit, csak összehugyozza magát félelmében és egy halottal beszélget, miközben a húga élve elég!” Ezek valójában nem Isaac szavai voltak, hanem a saját lelkiismeretéé.

  Aztán az oroszlán elrugaszkodott, könnyedén átlendült a láncok felett. Ezzel egy időben erős karok taszították el a lányt, aki tehetetlenül repülte át a ring távolságát.

  Pont akkor landolt a hátán, mikor a szívós állat a katonára vetette magát. Először leterítette, maga alá temette, aztán mohón a húsába mélyesztette a fogait.

  Riley sikolyokat hallott, szörnyű sírást, vasajtók nyikorgását, szapora lábdobogásokat, ahogy a felfegyverzett néger rabszolgák elözönlötték a hadszínteret.

  Csak miután kivonszolták és végigrángatták a szürke folyosón, tudatosult benne, hogy a saját ordítását hallotta.

  Mi az őrület, ha nem ez a kígyóverem, ahová lökték?

  Le kellett ülnie a fürdőkád szélére. Mélyeket lélegzett, lehunyt szemekkel igyekezett megnyugodni.

   Úgy tért vissza a többiekhez, mint egy megnyert bokszmérkőzés után az öltözőbe szokás és mikor Phoenix mormogó hangján megkérdezte: „Kinyírtad a niggert?” Ő mosolyogva igennel felelt. „Szívós kis ribanc vagy, kisanyám – pöfékelte a szivarjának darabjait köpdösve. – Egyszer dughatnánk.” De miután magára zárta a fürdőszoba ajtaját, már nem hazudhatott többé önmagának.

  Megnyitotta a csapot, és míg a víz csobogott, levette ruhadarabjait, amelyek szövetanyagai beleragadtak sebeibe és csak hatalmas fájdalmak árán volt képes megválni tőlük.

  Belefeküdt a langyos fürdővízbe és fejét a kád peremének döntve lehunyta szemeit.

∞

11 órával ezelőtt

  A dombok mögött alacsonyan tért nyugovóra a lankadó napkorong, utolsó felvonásként a vérnarancs alkonnyal szemkápráztató árnytáncot jártak a lustán hullámzó óceán felszínén. A sötét égbolt azonban nem osztozott dicsfényükben; nem ringatott kebelén csillagokat, nem kecsegtetett reményekkel, hogy bárki is vigyázza a szigetlakók álmát. Gyászba borult, mintha érezné a közelgő megsemmisülés fojtogató bűzét. Az esőerdő is az elmúlás melódiáját dúdolta; kitartóan haldokolt minden élő.

  A kókuszpálmák egymástól távol, magányosan búcsúztak a forró délutántól, barázdált törzsükön éjszakai életmódot élő rákfajok igyekezték bekebelezni a mélyedésekben nyüzsgő férgeket. Az aranyfényben fürdőző óceán felszínén koromszínű viharmadarak vadásztak az önfeledten lubickoló tintahalakra. Egyes zsákmányok könnyen adták életüket, mások végsőkig küzdöttek, de az állatvilágban nincsenek kitartással elért sikerek, nincs túlélés, csak egy végtelen körforgás. Pont olyanok, mint az emberek; az erős levadássza a gyengét, a fürge utoléri a lomhát, a ravasz pedig egy magas fagallyon megbújva nevet rajtuk.

  Meredith egy napágyon ült, szerelmes csodálattal itta be érzékszerveivel a természet gyönyörű játékát, de közben egy percig sem feledte el, hogy mindez a megtévesztés művészi bölcsője és a látvány csak addig tart, míg a szépség mögött észre nem veszed a pusztulást. Az ölében nyitva fekvő füzetben egy rajz kezdett kibontakozni; a szelíden hullámzó tenger habjaiból egy torz szirén emelkedett ki, kezében égő fáklyát szorongatott, összekaszabolt keblén csontkukacok ficánkoltak. Egy átfirkált, félbehagyott mondat tűnt ki alóla: a Nap újra felkel, és mi megint próbálkozunk...

Mirror

  Köveket morzsoló léptek zaja ütötte meg a fülét, ő pedig szinte rajtakapottan fordult a sötétből előbukkanó alak felé. Rókavörös haja az arcába hullott, miközben védekezően előrehajolt, hogy nem várt vendég esetén időben képes legyen reagálni. Egy vékony alak körvonalai rajzolódtak ki, borostás arcát megvilágította a szájában himbálózó marihuánás cigaretta parazsának fénye. Lex ábrázatára őszinte meglepettség ült ki, mikor észlelte a lány jelenlétét. Learaszolt a meredek lejtőn, amit behálóztak a fák feltörő mellékgyökerei, ezáltal figyelnie kellett hová lép, aztán leereszkedett a szomszédos nyugágyra. Néhány percig őt is a bűvkörébe zárta az alkonyat vonzereje, aztán tekintete Meredithre kúszott, aki egy félszeg mosollyal üdvözölte.

  -  Hogy lehet valami, ami ennyire gyönyörű, ilyen kárhozott?! – a fiú reszelős hangjától a mondat még mélyenszántóibban hangzott, amitől jóleső borzongás futott végig Meredith karján.

  -  Most látok életemben először óceánt – felelte hitetlen szórakozottsággal hangszínében. Türkiz íriszében visszaverődött a hold fénye és Lex a tenger egy cseppjét vélte látni benne. – És minden bizonnyal, utoljára – tette hozzá beletörődéssel.

  A svindler felhúzta sötétkék halásznadrágba bújtatott lábát, a cannabis émelyítő növényillata terjengett a hűs levegőben.

  -  És minden reggel, mikor tükörbe nézel – kivételes érzékkel bánt a nőkkel. Legyen bármilyen személyiségjegyekkel felruházva, bármilyen hangulatban, álljanak bármilyen kapcsolatban, még ha nem is akart tőle semmit, minden alkalommal tudta mit kell mondania és nemcsak az ellenkező nemmel szemben volt hatékony. Egy hazug minden helyzetben a megtévesztés mestere. – Én rengeteg helyen megfordultam a világban. Láttam fényűzést, nyomort, mértéktelenséget, hierarchiát, láttam kopár hegyoldalakat és homokos tengerpartokat. Láttam a különböző kultúrák hagyományait. Mind különböztek egymástól, a spanyol kisvárosok virágba borult, szűk utcái, a nagyvárosok betondzsungele, a sivatagi faluk nyerssége. De mégis, egy valamiben mindegyik hasonlított: az erőszak ott vibrált az utcákon és nemcsak éjjel, a nap minden órájában véres kard lebegett az emberek feje felett. És én minden egyes napra úgy tekintettem, hogy talán ez lesz az utolsó – az Isaac kunyhójában talált fűtől nyugalom telepedett rá. – A bűnök vonzzák magukkal a halálfélelmet – ezzel lezártnak nyilvánította a monológot és kiült a pihenő szélére, hogy ne kelljen folyton beszélgetőpartnerére tekintgetnie.

  -  Te még nem voltál a Polipon kívül, én azonban már jártam egy pokoltáncot Phoenixxel és olyan közel voltam a halálhoz, hogy éreztem a leheletét. A labirintusban csak azért voltam képes túlélni, mert okosabb voltam az ellenfelemnél, de ez nem mindig számít. Ha a megérzésem nem csal, itt nem rajtunk múlik a végkifejlet, csak az elhalálozási sorrenden tudunk változtatni, és nem biztos, hogy megéri túlélni – ezt olyan beletörődéssel mondta, mintha egy híd korlátján inogna számvetést tartva az eddigi életéről.

  Lex két könyökével megtámasztotta magát a térdén és borostás állát a tenyerébe temette. Tudta, hogy Meredith okosabb náluk, de itt nem sok haszna származik az integrálásból és a latin nevezéktanból. De mindenképp az oldalára billenti a mérleget a leleményessége, amivel mindegyikőjük előtt ott jár egy lépéssel. Egy svindler megérzi, ha titkolóznak előtte és biztos volt benne, hogy a lány elhallgat előlük valamit.

  Valamit, ami miatt az az egy lépés távolság van köztük.

  -  Hát, ha nem küzdünk, ezt soha nem tudhatjuk meg – vonta meg a vállát. – Őszintén hiszem, hogy az a pszichopata, aki a zsinórokat rángatja, jobban ismer minket, mint bárki más. Mindaz, amit itt átélünk egy vezeklés a tetteinkért. Mintha egy kibaszott halálsoron tengődnénk, bébi, és csak egy valakit mentenek fel – szavaival őszinte érdeklődést keltett fel Meredithben, de túl elővigyázatos volt ahhoz, hogy a bizalmába fogadja a Hazugot. Akárha Luciferrel bájcsevegne, meg kellett gondolnia mennyire tárulkozik ki a fiú előtt.

  -  Szerinted ki tér vissza? – terelte el a beszédtémát és érdeklődően oldalra billentette a fejét.

  Lex egy pillanatra elgondolkodott, aztán elő is hozakodott a nézeteivel.

  -  Kiszámíthatatlan. Talán egyik sem, talán mindkettő, de nagyobb valószínűséggel végül csak egy marad talpon. Szerintem Riley veszélyes a maga eszelős, megátalkodott módján. Ő itt a méhkirálynő, aki igyekszik sugározni a megtörhetetlenséget, de ez nem egy bokszmeccs. Roman azonban túl vajszívű hozzá. Eddig bármi történt ezen a helyen, ő volt az, aki segített az embereken. Sebeket kezelt, szétszedte az egymásnak ugró lányokat… Pedig hagyhatta volna, hogy megöljék egymást. Talán ő a legemberségesebb köztünk. De van egy erőszakos oldala, amelyet a hadseregben szerzett és ez szívóssá teszi. Bárki is tér vissza, fenyegetést jelent számunkra.

  Meredith száját fáradt sóhaj hagyta el, hátradőlt a napozóágyon, miközben keresztezte egymáson vékony lábait. Az óceáni légáramlat lehűtötte a levegőt, a hőmérséklet tizenöt fok alá esett. Jóleső csend ölelte körül őket, csupán az állatvilág neszei szűrődtek át a dús aljnövényzet mögül; kabócák csiripeltek, apró testű rágcsálók gyűjtögették élelmüket, szárnyas rovarok zümmögtek.

  Azonban a természet békés harmóniájába egy ragadozó lármás hörgése rondított bele; Phoenix förtelmes horkolása rettegésben tartotta az élővilágot.

 ∞

VII. NAP

  

  2013. 09. 05. „Valhalla Sziget”, Valahol a Csendes-óceánon

  A szeszélyes időjárás a szervezet tűrőképességével játszott. A fullasztó trópusi levegő, a magas páratartalom és az ingadozó hőmérséklet triásza az emberi személyiséget kénye kedve szerint formálta, mindenkiből előcsalogatva a legrosszabb oldalát. A lakók legnagyobb ellenségévé a sziget vált, amely akárha életre kelt volna, vaskos indáival a torkukat szorongatta és démonként szállta meg a tudatalattijuk még józan gondolatokat szülő zugait.

  Egyre kevesebb órát töltöttek alvással, kétségbeesetten igyekeztek felülkerekedni egy magasabbrendű hatalmon, a maradék erejükkel azon fáradoztak, hogy röhejes elméleteket gyártsanak. Azonban nem mindenki akarta túlélni, néhányan csak szerették volna tudni, miért kell meghalniuk.

  Anja mezítelen hátát simogatták a forró napsugarak. Régóta nem érzett melegség járta át egész testét, szinte beleborzongott az érzésbe, hiszen a békés percekben is a sarkukban toporgott a veszély. A folytonos rettegés félőrülté változtatta. Az elmúlt negyvennyolc órában céltalanul tengődtek és a játék egyre kiszámíthatatlanabbá vált. Mintha tudatlanul ácsorognának a hatalmas játéktábla egyik mezején és képtelenek lennének megfejteni a ki nem mondott feladványt.

  Mind az öten ridegek, távolságtartóak és rémültek voltak. Ebben a környezetben a legfrusztrálóbb érzés, ha minden idillikusan nyugodt és festőien harmonikus. Akár a vihar előtti csend, a sivatagi forróság; a zsigereidben érzed a közelgő mindent elpusztító katasztrófát. Egy fogságba ejtett, kiszámíthatatlan vaddal néztek farkasszemet, és félő, ha valamelyikük pislogni mer, már nem fogja többé felnyitni a szemeit.

Pompeii

  A bikini fekete pántja lecsúszott a válláról, hosszú hajfonata a keblei között lengedezett. Savas gyomra magát emésztette, szájában csupán a keserű nikotin ízét érezte. Minél jobban gyengült a szervezete, annál nagyobb kísértést érzett a konyha közelében. Rengeteg terv megfogant a fejében, amelyekkel képes lenne fájdalmat okozni bármelyik társának, de még nem állt készen arra, hogy megtegye ezt a lépést, még nem fordult ki teljesen önmagából.

  A teraszon lévő kanapén Phoenix feküdt, alvás közben a legfélelmetesebb szörnyeteg is gyermeteg vonásokkal szuszog, de a szadista soha nem vált öntudatlanná, olyan éberen aludt, mint egy hüllő. Egy nyálkás, visszataszító béka.

  Meredith egy pohár vízzel a kezében jelent meg az ajtóban, a korláthoz sétált, aminek nekidőlt és lassan elkortyolgatta a folyadékot.

  -  Jegeld a csípésed, mielőtt akkora lesz, mint az öklöd – jegyezte meg egy halvány mosollyal a szája szegletében, amely a törődést szimbolizálta. Két nappal ezelőtt egy azonosíthatatlan rovar mélyesztette fullánkját Anja combjába, aminek köszönhetően belázasodott és csupán Meredith néhány házi praktikája segített levinnie a testhőmérsékletét.

  -  Nem értem miért segítesz nekem – magyarázatra várva fordult meg ültében.

  Ekkor Phoenix mozgolódni kezdett.

  -  Kuss legyen – dörmögte saját vulgáris akcentusával. – Nem vagyok kíváncsi a leszbi pettingre.

  Phoenix olyan erős szagot árasztott, hogy visszatartott lélegzettel lehetett csak a környezetében tartózkodni, de senki nem igyekezett bemutatni a szappannak, inkább olyan messze tartózkodtak tőle, amennyire csak lehetett.

  Ekkor megszólalt a vészjelző és egy néger rabszolga jelent meg egy levélcsomaggal a kezében, amelyet átnyújtott a hozzá legközelebb lévő Meredithnek, aztán egy fejbiccentéssel távozott a szigetről.

  A lány a borítékra pillantott, majd az üvegen keresztül az asztalra fektetett fehérarany koponyákra, amelyek jelentőségteljesen csillogtak a rájuk vetülő napfényben.

  -  Végre megtudjuk mi a jelentőségük - szinte felvillanyozta a lehetőség. Bármit is rejtenek, nem lehet szörnyűbb, mint a tudatlanság.

∞

  Sokkal szörnyűbb volt.

  A koponyák őket jelképezték. Mindenkinek volt egy saját ereklyéje, amelyen a rá leginkább jellemző tulajdonság állt és ezek szerint kellett megfejteniük melyik jelző kit illet.  Egyáltalán nem akadt nehéz dolguk; az embereknek mindig a legrosszabb személyiségjegyed tűnik fel elsőre, de az öt fiatal nem is volt képes érdemleges tulajdonságot felmutatni a másikról. Ők lettek a pesszimizmus mintapéldányai.

  A nyilvánvaló kifejezések gyorsan gazdára leltek. A Hazug, a Zseni, a Ravasz és a Gyenge legfőbb vonásként mutatkozott meg a négy fiatalban, a Harcos cédulát Riley önként ragasztotta magára, a Hűségest egyszerre szavazták meg a katonának, de egyikük se szívesen mondta Phoenix szemébe az utolsó koponya aljára ragasztott szót: az Ostoba.

  Meredith önként vállalva állt ki eléjük a kézzel írt levéllel, amelyet megfogadott, hogy grafológiai módszerekkel kivizsgál, hátha segít eligazodni az őket irányító pszichopata elméjében.

  -  Kicsi Felfedezőim! Gyönyörű napra ébredtünk ma reggel és mi sem tenné szebbé, mint egy kis önfeledt móka és kacagás!? A Valhalla sziget egy káprázatos paradicsom, egy felfedezetlen természeti csoda. Sajnos, már nem csodálhatjátok teljes létszámmal. Mindegyikőtök másként látja a gyönyörű és kárhozott édenkertemet, de mindegyikőtöket megbabonázza a varázsa. Társatok, Roman, eltávozott az élők sorából és élettelen testére tovább nincs szükségem. A ti feladatotok lesz, hogy utolsó útjára kísérjétek. A koponyák a sírköveiteket jelképezik és mindegyik üregében található egy térkép, amely a sírhelyhez vezet benneteket. Egy ősi rituálé szerint csak a halott koponyáját temethetitek a föld alá, különben a dzsungel az ellenségetekké válik. Uratok nem végez piszkos munkát, ezért közületek választottam ki a Hentest és két Sírásót. Aki nem teljesíti a rá kiszabott feladatokat, az szankcióknak néz elébe!

Üdvözlettel a Pokolból!

  Aztán három néger rabszolga csatlakozott a szeánszhoz. Tudatosan haladtak Anja felé, aki rémülten nyelte vissza a sikolyát. Nem ellenkezett, hiszen nem akart saját maga ellensége lenni. Hagyta, hogy kétes tisztaságú tűt döfjenek a nyakába, majd belecsobbant a tudatlanság háborgó tengerébe.

∞

  Újra felcsendült a vészjósló harang, dallamát visszaverték a kopasz falak, belerezonáltak a semmibe néző ablakok, még a sarokban libegő pókháló úrnője is lejjebb ereszkedett az immár második jelzésre. Mindössze harminc perce maradt hátra.

  Most először pillantott rá az előtte groteszk alakzatban elhelyezett, kivéreztetett, felismerhetetlenségig eltorzult holttestre és összeszűkült gyomra felkeveredett volna, ha nem csupán jelképes funkciókat töltene be. A hűtők polcai roskadoztak az ételek alatt, ami rosszabb, mintha meg sem közelíthetnék a szilárd táplálékot, mert a rohadéknak erre is volt játéka: csak az ehet, aki képes fájdalmat okozni egy társának. Ha a társa sikolya eléri az ötödik csíkot, ami körülbelül a száz-százhúsz decibelnek felel meg, az elkövető annyi ételt tömhet magába huszonnégy órán keresztül, amennyi beléfér. Ha a bántalmazott nem sikít elég hangosan, ha nem szenved eléggé, az alany éhen

What Now

marad. A túlélési ösztönök állatokká formálták őket, a saját tükörképétől is undorodott.

  A gondolatmenet elvett öt percet az idejéből. Erről egy kellemes női orgánum tájékoztatta a falra szerelt hangszórók valamelyikéből. Megint erre élvezkedik ez a rohadék.

  - Dögölj meg! Dögölj meg, te szarházi! – ordította magából kikelve, miközben a hajába tépett. Nyögött, zihált, nyálat fröcsögött.

  Nem szabadott elveszítenie a fejét, vagy meghal. Az előtte heverő testnek már amúgy is mindegy – próbálta hűteni magát a sablonos módszerekkel. Az első ilyen módszer az, hogy elhitesd magaddal: elég erős vagy ahhoz, hogy legyőzd a félelmeidet. Erre Meredith tanította. És most hol van Ő?

  Ismét kínordítás hagyta el a száját. A fizikai bántalmazásnál csak egy rosszabb van: a lelki hadviselés. Ha az elmédbe próbálnak férkőzni, ha az érzéseiddel játszanak, ha megpróbálnak kiölni belőled minden emberit. Ha kibaszott játékszernek használnak.

  - Tizenöt perc maradt hátra – tájékoztatta ismét a kurva.

  Ekkor talpra kecmergett. Lábaiból kifutott az összes vér, szinte nem is érezte őket, a balt jóformán csak húzta maga után. Gyenge karjaival felemelte a földre fektetett baltát, egy utolsót pillantott egykori társa féregjárta, bűzlő hullájára, majd elfordította a fejét és hátralendítette az éppen alkalmazandó fegyvert, ami a foszladozó húsba mélyedt és barnás nedvet, egykor talán vért spriccelt a baltát szorongató kezekre, az elfordított arcféltekére, a hentes öltözékre, a piszkos falakra.

  Miután különböző darabokra hasította a ráncos tetemet, még hátra volt a kiszabott feladat lényege: a szó, amit a maradványokból kellett kiraknia.

  ÉLEK

  És két számot.

  9. 5.

  Az aznapi dátumot.

  Miután összeszedte magát, az utolsó percekben a szövetzsákba tette a levágott fejet, igyekezve nem szembenézni vele. Végül a baltát húzva maga után csoszogott ki a szobából. Cipője talpa cuppogott saját bűzhödt vizeletétől, arcára rászáradtak könnyei.

  És lám, a Gyenge teljesítette a feladatot.

  Gúnyos mosolyra húzta ajkait.

∞

  Görcsösen ragaszkodó liánok gyűrűztek a fák nedves kérgein, az ágakon felborzolt tollazatú hárpiamadarak bújtak meg, egy boltozatként átívelő gallyon lajhárköltő mélázott az élet értelmén. Az állatvilág erélyesen kommunikált egymással; bőgőmajmok fülsértő ordításokkal védték területeiket, miközben gyermekeikre nesztelenül lépdelő jaguárok lestek a dús cserjék mögül; madárcsaládok csiripeltek az felkelő napot köszöntve; kígyók sziszegtek az ébenfákra tekeredve. Az esőerdőben kiélezett küzdelem folyt az életben maradásért, a tápláléklánc csúcsáért, és a napfényért, amely éltette az elburjánzott, veszélyes növényzetet. Monoton hétköznapjaikat azonban megzavarta az emberi gyarlóság. A Valhalla dzsungele pedig a legrosszabb rémálmok tárháza, ha nem tiszteled eléggé.

Bohemian Rhapsody

  A hűvös szellőtől susogtak az összesúrlódó falevelek, a fűszálak hajlongó széltáncot jártak, a csípős levegő csontig hatolt és megdermesztette a vért a két betolakodó ereiben. Lex haladt elöl, megfontoltan lépdelt, mintha attól félne, hogy a sűrű aljnövényzet fellázad ellene és gúzsba köti végtagjait. A mögötte cammogó Phoenix azonban minden lekonyuló indában, kiálló gyökérben az ellenséget látta és sokat megélt belező késével kaszabolta le az útjába kerülő vegetációt.

  Egy örömittasan szárnyaló azúrlepke röppent a karjára, egy pillanatig érdeklődve szemlélte az elbűvölő példányt, aztán egy hirtelen mozdulattal agyonütötte az ártatlan pillét. Mormogott pár kivehetetlen szófoszlányt az orra alatt, közben haladt tovább az egyre keskenyedő, meredek csapáson, amely folyton az esés veszélyével fenyegetett. Nem bővelkedett sütnivalóban, de annyit azért sikerült kikövetkeztetnie, hogy ha Lex eltűnik egy pumaveremben, vagy bármilyen háló ereszkedik rá, ő sértetlenül megússza a slamasztikát.

  A véráztatott szövetzsák ott himbálózott Lex hátán, minden mozdulatánál verdesve lapockáját. Izzadság gyöngyözött a homlokán, irtózatosan perzselte piszkos arcbőrét, ruhái testnedveitől kipállott bőréhez tapadtak. Mélyeket kellett lélegeznie, hogy tüdeje kellő mennyiségű levegőhöz jusson. Vérszívó rovarok ostromolták, a csípéseket már sebesre vakarta. Émelyítő levendulaillatot permeteztek a bokrok, lábszárát folyton felsértették a levelek éles szélei. Kezében a térképet cibálta a szél, miközben teljes meggyőződéssel a tintával rajzolt útvonalat követte, és igyekezett nem tudomást venni a mögötte somfordáló emberi szörnyszülöttről.

  Végül Phoenix törte meg a csendet dörmögésével.

  -  Mikor érünk már oda?  - hanghordozása akár egy nyűgös gyermeké.

  -  Hamarosan – közölte szárazon. – Te csak tedd, amit eddig: kövess, és lehetőleg ne nyírj ki – az ingerültségét nem rejtette tovább véka alá. A hőség, a rovarok és Phoenix társasága felborították a bioritmusát.

  Aztán Lex kővé dermedt. Az út egyre meredekebbé vált, az ösvény két oldalán mohatakaróval kibélelt szakadékok tátották éhes szájukat. Gyomra görcsbe rándult.

  - Phoenix, képes vagy nem úgy közlekedni, mint egy oroszlánbika? – tudakolta higgadtságot színlelve, de hangja meg-megbicsaklott.

  A szólított még időben fékezett le mögötte és kapta el az egyik fa kérges törzsét. Tüdejéből kipréselve az összes levegőt bámult a mélybe. A feje elnehezült, szédülni kezdett.

  - Ez csak egy kis árok, nem tudom miért vagy úgy oda, otthon nagyobbat ástam nyolc évesen – félretolta az útjába álló svindlert és elindult az egy ember számára is keskeny földúton. A szíve vadul kalapált, az epenedve fel-le szánkázott nyelőcsövén, a szemei előtt ezernyi fekete pont vibrált, mint egy szorgos hangyaboly.

  -  A kis árok közel kétszáz méter mély. Ha leesel, azzal mindenkinek csak jó teszel – szólt utána Lex, aki megfontolt, apró lépésekkel araszolt előre.

  -  Fogd be! – levegő után kapkodott. Úgy festett, mint egy kétségbeesett cirkuszi elefánt a kifeszített kötélen balettozva.

  Lex a vakmerő akadály ellenére nehezen fogta vissza a feltörni kívánkozó nevetést.

  Phoenix a másik oldalra átérve hasra vetődött az egyenletes talajon és másodpercekig fetrengett a földön, akár egy csatát vesztett katona, miközben társa könnyeden átlépett rajta és a bűzlő koponyával folytatta a térkép által megadott irányt.

  A szörny lassacskán felszívta magát és felegyenesedett, akár a neandervölgyi. A földre köpött, miközben a kése hegyével megvakarta a fejét. Egy szerteágazó, világos levelű cserje előtt megtorpant. A lázadó gyomra vezette, amely háborogni kezdett a fekete bogyótermések láttán. Lapáttenyerével rámarkolt a nadragulyaszemekre, aztán kissé hátradőlve Lex után lesett, végül beletömte a szájába. A sötét nedv végigfolyt a kezein és az állán, a savanykás íz felfrissítette a szájüregét.

  Néhány perc múlva mélyről feltörő hörgést hallatott. Futószalagként mozgott alatta a talaj, a táj színek kavalkádjává mosódott össze; zöld, narancs és kék árnyalatai forogtak körülötte. Összeakadó lábakkal egy fa tövének csapódott, röhögött és zihált, akár egy zsákmányra lelt hiéna. Kitágult pupillákkal, csupán néhány milliméterről meredt a késére.

  A nyelve kétszeresére dagadt, a mandulája szét akarta zúzni a nyelőcsövét. A saját szervei fojtogatták.

  Négykézláb vonszolta magát a göcsörtös földön. A homályból felderengett egy emberi alak.

  -  Mi a franc van veled ember? – a fiú hangja, mintha a tenger alól érkezett volna hanghullámokban.

  Phoenix ekkor elrugaszkodott, mind a száztíz kilogrammjával Lexnek vetette magát. Mindketten a földre estek, összegabalyodva gurultak végig a lejtőn. A szörnyeteg zöld nyálat fröcsögött az alatta küzdő társa arcába, akit skatulyába zárt a ránehezedő test.

  Egy erős sodrású folyó sziklapereme állította meg őket. Csontok reccsentek, vér fröccsent a szikla oldalára.

  Phoenix szinte teljesen fekete íriszét vérerek hálózták be.

  Vaskos ujjait a Hazug nyakára fonta.

  Már rég kitiltották őket a mennyből, a pokol trónjáért küzdöttek.

  Mennydörgések visszhangoztak, mint kannibálok, akik dobokat ütve törzsi táncot járnak az üst körül. Leszakadt az ég, az eső nyílzáporként zúdult alá az égből.

  A Nap a viharfelhők árnyékába húzódott, nem akart szemtanúja lenni a borzalomnak.