5. Sikoly - Haláltánc

Drágáim! 

Örömmel közlöm veletek, hogy elkészültem a soron következő fejezettel, amit most meg is osztok Veletek! Szeretném megköszönni az előző részhez érkezett hozzászólásokat és a támogatást! Legyen szép nyaratok!

Ölelés,

            Skyler

Ötödik Sikoly

„A folytatás egyetlen módja, ha folytatjuk. Ha akkor is azt mondod: meg tudom csinálni, amikor tudod, hogy nem igaz.”

  

2013. 09. 01. „Valhalla Sziget”, Valahol a Csendes-óceánon

  Bomló tetemek könnyfakasztó szaga lengi körbe az enteriőrt. A rothadó hús szörnyű bűze elegyedik az orrnyálkahártyákat hevesen ingerlő nátrium-hipoklorit, illetve ecet kombinációjával előállított fertőtlenítőszer aromájával. Az öntött vasból készült bútorok lapjait ujjnyi vastagságú szürke porréteg fedi, néhol megmagyarázhatatlan, barnás-sárgás lepedékek, nonfiguratív foltok tarkítják. Egy sarokasztalon rozsdás szikék, különböző méretű harapófogók, mocskos rongydarabok és többféle árnyalatú folyadékokat tartalmazó fiolák sorakoznak. A falra erősített polcokon kisebb-nagyobb befőttesüvegek állnak, szövetanyagot megszégyenítő pókháló köti össze őket. Bennük poshadt tartósítószerben elszürkült emberi szervek lebegnek: ujjak, fülek, nemi szervek csonkjai.

  Egy íróasztalon öreg számítógép fekszik, a tetején katódsugárcsöves monitor, hozzá tartozó, eldeformálódott klaviatúrával. A háttámla nélküli forgószék a ránehezedő súly alatt keservesen nyikorog, mintha saját nyelvén könyörögne segítségért. 

 Az asztalon lévő tányérra egy körberágott, tonhalas szendvics placcsan, tűhegynyi zsiradékok repülnek szanaszét. A mosatlan orvosi köpenyt viselő, tömzsi, gyér hajú férfi lenyalja ujjairól a ráfolyó szószt és az orrnyergére tolja szemüvegét. Pufók arcán a neoncsövek zöldes-kékes fényében is tökéletesen kirajzolódnak egymást keresztező barázdái, májfoltos tokája, igénytelen arcszőrzete. A monitor villódzó kijelzője 08:23-at mutat, mikor porcropogások közepette felegyenesedik az ülőalkalmatosságról. Nyögdécsel egy strófányit, majd a boncasztalhoz csoszog és vet egy pillantást a hullamerev, csupasz férfitestre.

Habits

  -  Nem sokára kezelésbe veszlek - krákogja rekedten. Rácsap a holttest combjára, majd cigarettát lök a szája sarkába és két számmal kisebb faklumpájában kiklaffog a boncteremből. Az ajtócsapódás utórezgéseit visszaverik a kopár falak.

   A halotti pózba fektetett hulla márványfehér bőrén lilán rajzolódnak ki a szervezetet behálózó erek, könyökhajlatán szúrásnyomok szederjesednek, nemi szervén szőke szőrcsomók kunkorodnak. Arca békés.

  Aztán megremegnek orrcimpái. Először kapkodó, majd egyre egyenletesebb, mégis reszelős lélegzetvételbe kezd. A finom rázkódás végigfut az egész testén, végül felpattannak beesett, karikás szemei és összeszűkült pupillával a légyszaros plafonra mered. A homály lassan szertefoszlik, egyre élesebb, egyre részletgazdagabb lesz a kép: a repedések, a neoncsövek, a kattogó ventilátor.

  Isaac megmozgatja ujjait, felemeli először a jobb, majd a bal karját, végül a könyökére támaszkodik és elkékült ajkát hamiskás mosolyra húzza. Maga sem gondolta, hogy sikerülhet a terve.

  Egy héttel ezelőtt járt utoljára megboldogult nagyapja garázsában, ahol szegényes laborját rendezte be magának iskolás évei alatt. Sok ópiát készült a sötét zugban, de gombák, kaktuszok, ragasztók és egyéb oldószerek felhasználásával bármilyen hallucinogén szert képes volt előállítani. Akár egy boszorkány, aki az öblös üstjében mérget keverget. Régóta tervezett egy olyan "varázsszert", amely lelassítja a szívverést és mesterséges kómába taszítja fogyasztóját. A ketaminnal már rég ismeretséget kötött. A szert az orvostudomány is előszeretettel alkalmazza, ha bizonyos időre meg szeretnék szakítani a páciens szenvedését: egy feneketlen gödörbe taszítják, amelyből csak ők ránthatják ki. Azonban egy "mély álom" még nem beteljesülés. Még nem retúrjegy a pokolba.

  Napokba telt mire kiötlötte a hozzávalókat, aztán csak az arányokkal kellett játszania: néhány gramm ketamin, pár összetört szem barbiturát, amely erős altató - és nyugtatószer, végezetül egy csipet "angyalpor", ami hallucinogén drog, erős idegrendszeri hatással. Miután bekerül az emberi szervezetbe, a szívverés olyannyira lelassul, hogy a pulzus nem is érzékelhető.

  Régóta kereste a megfelelő alkalmat. Mióta rátette a lábát a Sziget homokjára és elkezdődött a hajsza az életben maradásért, betegesen vonzotta az elme, amely megalkotta ezt a purgatóriumot. A terve, hogy kiemeljék a többiek közül, tökéletesebb nem is lehetett volna és az olyan csekélység, mint a következmények, már régen nem játszottak értékes szerepet az életének nevezett szatírában.

  Hasogató fejfájás kínozza, mintha egy feszítővassal próbálnák szétválasztani koponyája féltekéit. Émelygés keríti hatalmába, de sarka, illetve könyöke segítségével ülő helyzetbe küzdi magát. A kicsi szobában olyan érzése van, mintha egy duncos üvegbe zárták volna poshadt vízben érlelődni az erősen tűző napsugarak alatt. Szűz anyácska, mennyire felszippantana egy késhegynyi kokaint.

  Egy megfontolatlan mozdulattal legurul a vasasztalról. A térdeire zuhan a piszkos linóleumon, az alkarjára támaszkodva húzza előre magát a padlón, aztán csontos ujjaival megkapaszkodik az asztal lapjában. Feltápászkodik, de egy külső szemlélő esetleg intimtornának is hihetné erőtlen küzdelmét tulajdon végtagjaival. Akár egy élőhalott a tehetségkutató színpadán. Sziporkázik saját szellemességében.

  Ekkor lenyomódik a kilincs és átlátszó, mocskos esőkabátban belibben a boncnok. Elkerekedett szemekkel a földön heverő holttetemre mered. Hitetlenkedve rázza fejét, tokája mintha önálló életre kelt volna, másodpercekig hullámzik a mozdulatot követően.

  -  Szűz Mária, borogass – dünnyögi, aztán odatotyog élettelen klienséhez. Éppen lehajolna, hogy valahogy felnyalábolja a földről, mikor a test megmoccan és egy tisztátlan injekciós tűt döf kidülledő bal szemébe. Keserves ordítás hagyja el a száját, aztán végleg elnémul.

  Isaac erőtlenül legurítja magáról a súlyos testet, lerángatja róla a műanyag leplet és maga bújik bele.

  A folyosóra szédeleg. Az erős, vörösen izzó fény hosszú pillanatokig elvakítja, de bármennyire ellenzi testének minden porcikája a mozgást, töretlenül halad előre.

  Folyton folyvást összeakadó lábakkal, egyik faltól a másikig csapódva.

  IV. NAP

  A pusztító lángok sercegve, fékezhetetlen haraggal terjednek az előtte húzódó szűk, homályba vesző iskolai folyosón. Az égéstermékként keletkező gázok fehér füstfelhők alakjában gomolyognak, akár a palackból kiszökött dzsinnek. Szinte hallani alattomos vihogásukat; ha teljesítenénk három kívánságod, mi lenne az, fiú?

  Önuralma cserbenhagyta, elméjét immár semmi nem tartja féken és az, lidérces víziókkal kecsegteti: az anyja aggodalomtól terhes arca, megroggyant alakja, remegő kezei villannak fel lelki szemei előtt.

  Izmai megmerevednek, mozdulatlanul rostokol a folyosó közepén, a belélegezett füst fojtogatja, úgy marja nyelőcsövét, akár a patkányméreg. Sípoló tüdővel igyekszik levegőt nyerni, orrcimpái kitágulnak, majd elernyednek és mindez irreálisan gyors egymásutánban, aztán az egész teste remegni kezd, vérhálós szemei könnybe lábadnak.

  A vörös szemű szörnyetegként felbukkanó pánikroham rántja ki a katatón állapotból és eszetlen cselekedetekre ösztönzi.

  A mennyezeten húzódó neoncső reszkető fényét elködösíti a felfelé hömpölygő füst, a tűzjelző fülsértő lármáját elnyomják a nedves palák pattogásai. A fémszekrények olvadoznak a magas hőmérséklet alatt, egy ajtót hangos ricsajjal csap ki a huzat, amely segítő kezet nyújt egy évezred munkájának lerombolásában.

  Mert lehetünk élők, vagy élettelenek, lehetünk nélkülözhetetlenek vagy semmirekellők, végül mindannyian ugyanúgy végezzük: egy kémiai reakció bomlástermékeként.

  Az eluralkodó feszélyezettség mozgásra készteti, elméje, amely felett az ördög kénye-kedve szerint uralkodik letaszítva a trónt bitorló arkangyalt, a tehetetlenségét bírálja.

  Olyan, mintha egy védőburok venné körbe testét, a lángok kikerülik alakját, miközben körülötte mindent megsemmisítenek. Ahogy halad előre egyre felerősödik a káosz komponálását kísérő dallam. Az egyre elhalóbb, rekedtes sikolyok, a bősz könyörgések, ígéretek Istennek, vagy annak a személynek, aki mindenhatót alakít saját apokaliptikus drámájában.

  Aztán a hangok elhalkulnak, ahogy a lélek elhagyja a testet és az élet még utolsó fénye megcsillan a szemekben, mielőtt végleg kihuny.

  Sokan félnek a haláltól, de a vég előtti percekben az ember már azért esdeklik, hogy minél hamarabb megszűnjön a szenvedés. Az elmúlás pedig öröké megszünteti a fájdalmat.

  A múltban sétál, de nem az ő emlékezetében. Ő most látja először ezeket a képeket, most érzi először ezt a mardosó kétségbeesést. Ez egy büntetés, amelyet a lelkiismerete rótt ki rá.

  Egy lángnyelv felcsap, a lábszárát égeti meg, amelybe kínzó fájdalom nyilall, mintha a húsa élve válna le a csontjáról. Összeszorított fogakkal nyeli vissza ordítását, szeméből patakzik a könny, csak az érzékszervei vezetik, egészen egy ablaktalan, apró helyiségig, melynek nyitott ajtaját hevesen ostromolják a lángok. A gondnok szobájában szerszámok lógnak a falakon, különböző kertészethez használt eszközök keresztezik egymást a sarkoknak döntve.

  Közelebb lép.

  Ekkor váratlanul nekicsapódik egy tetőről lelógó, meztelen test. Vérző sebeiből férgek lakmároznak és különféle égési sérülések hólyagosodnak szinte áttetsző bőrén. Isaac pofáján mesterkélt mosoly játszik, szájából vér csepeg a padlóra.

  - Felkérhetlek egy haláltáncra? – nevetésébe belerázkódik az épület. Együtt sziporkáznak vele a táncoló lángnyelvek. – Gyerünk, mentsd meg a húgod, katona! Védd meg! Hagyod meghalni, miközben a hazádért harcba szálltál? Hagyod pernyeként elszállni a romokat gyalázó szélviharral? Nem mi gyilkosok vagyunk az igazi rosszak, hanem te, aki nem tesz semmit, csak összehugyozza magát félelmében és egy halottal beszélget, miközben a húga élve elég! – miközben ordít letört fogdarabok, gennyes nyálcseppek és fekete vércsomók repülnek Roman arcába.

  Olyan erővel pattant fel ágyában, hogy az izzadt teste alatt elázott matrac még percekig hullámzott alatta. Szúrós, savanyú testszag terjengett a szobában, felvert por keringett körülötte a félhomályban.

Take Me To Church

  Levegő után kapkodott, úgy égett a tüdeje, mint egy keszonbetegségben szenvedő búvárnak. Megesküdött volna rá, hogy füst ízét érezte a szájában és a lábszára égő fájdalomtól sajgott. Felpofozta magát, háromszor mért csapást tulajdon arcára, hátha végre kitisztul a tudata és nem ostromolja rémképekkel. Gyakran kínozta lidércnyomás éjszakánként, a hadseregben átélt borzalmak egy poszttraumatikus szindrómát idéztek elő nála, ami rohamokkal, tévképzetekkel és irányíthatatlan agresszióval jelentkezett. Olyan dolgokat tett, amelyek szembementek értékrendjével, felfogásával és gyakran a józan eszével is.

  Kitornázta magát az ágya szélére, talpával kitapogatta papucsát és belebújt. Izmos, fekete testén egy alsónadrágon kívül csupán verejtékcseppjeit viselte, amelyek „versenyt vánszorogva” folytak végig széles hátán.

  A természet éjszakai csodáival mit sem törődve sétált végig mólóján, melynek deszkái nesztelenül tűrték súlyát. A Hold felhők mögött megbújva, félénken csodálta járását, rá sem hederített az őt megbabonázottan vonyító hegyi farkasok lármájára.

  Roman félresöpörte az útjába lógó fűz lekonyult ágait, majd szétnyitotta a Pantheonba vezető üvegajtót és belépett a kellemesen hűvös nappaliba. A csend kifejezetten simogatta felzaklatott érzékszerveit, lelke kezdett megnyugodni, de a konyha láttán üres gyomra háborogni kezdett.

  Már megtehette volna. Annyi lehetőség adódott számára az elmúlt három napban. Bármelyik kihasználásával élelemhez juthatott volna. Ezek az emberek az ellenségei. Rossz emberek is vannak köztük, ő pedig fizikailag erősebb náluk. Miért nem képes az önzésre? Csak egyszer saját magát helyezné bárki más fölé. A hadseregben bárkinek képes volt fájdalmat okozni. Beletáplálták, hogy a szírek, a tálibok és az ellenséges népek nem is emberek. Szörnyek, amelyeket el kell pusztítani. Bármilyen alakot ölthetnek: életerős férfi, ártatlannak tűnő gyermek, áldott állapotú nő, sokat átélt öregember. Nem szabad elgyengülni, mert a hazád forog kockán.

  Ha ezeket a fiatalokat valamilyen formában bántaná, az olyan lenne számára, mintha szembeköpné a szülőföldjét.

  De Isaac más volt. Azóta is látja maga előtt a holttestét. Őt nem azért akarta megölni, mert ez a kötelessége. Egy elemi ösztönt váltott ki belőle.

  És máskor is gondolkodás nélkül megtenné.

  A fürdőbe ment, ahol hűs vízpermettel frissítette fel testét. Nem húzta vissza nedves alsóját, csupán a dereka köré tekerte a törölközőt, aztán egy sört tulajdonított el magának és a szabadba sétált. Célirányosan a korláthoz tartott, azonban a sötétből reszelős hangok szűrődtek ki. Mikor odapillantott Phoenix szőke, zsírtól összetapadt fürtjei rajzolódtak ki a holdfényben. Kezében egy gallyat szorongatott és a belezőkésével élezte. Forgácsdarabok hulltak az ölébe.

  Macskaszerű szemeit Romanre emelte.

  -  Gyűlölöm az éjszakákat – dünnyögte, mintha egy kérdésre felelne, amely csak a férfi gondolatában fogalmazódott meg, miközben megvakarta az arcszőrzete alatt szúró, bepállott bőrét.

  -  Nem lep meg. A gyűlöleten kívül nincsenek más érzéseid – jegyezte meg egykedvűen, miközben az asztal lapjának segítségével felbontotta a sört és kortyolt belőle. Hangosan nyelte a kesernyés folyadékot és kézfejjel törölte le az állára folyó habot. Ekkor megfogalmazódott benne egy kérdés, amely régóta izgatta a fantáziáját. A többiekkel ellentétben egyáltalán nem tartott Phoenixtől. Egy erőszaktevő a nőkre veszélyes és bár gyilkos, nem képes időben reagálni, amely mindenképp Roman felé billentené a mérleget, ha összetűzésre kerülne sor. – Ha nem hullik ki Isaac, ki tért volna vissza? – érdeklődés csengett a hangjában és felvonta jobb szemöldökét, mint mindig, ha feltesz egy kérdést.

  Phoenix kezei megálltak a levegőben. Nem sokat morfondírozott a válaszon.

  - Mégis mit képzelsz? – förmedt rá szinte arisztokratikus hanghordozásban. – Természetesen én – önelégült vigyorra húzta keskeny ajkait. – Ki más? – döntötte oldalra a fejét. – Csak nem képzeled, hogy egy ötven kilós kishableány képes lenne kárt tenni bennem?! – szinte nem emberi, torokból feltörő morgást hallatott, aztán fehér slejmet köpött a padlóra.

  Roman szemei egy keskeny vonallá húzódtak, ahogy egy mosoly körvonalai rajzolódtak ki az arcán.

  - Hát persze, hogy nem – bólintott egyetértően. – Egy okos ötven kilós lány, ezt persze illik odailleszteni. Tudod, Phoenix, mindannyian mások vagyunk ezen az elcseszett helyen. Kiismerhetetlenek, de valahol mégis kiismerhetők. Furcsák, de valahogy mégis annyira hétköznapiak. Az embernek vannak afféle megérzései, majd elmagyarázom, ha esetleg nem vagy tisztában a szó jelentésével… - itt elhallgatott, várva a szörnyeteg reakcióját, aki csak felhorkant. -… és az én megérzésem szerint, most nem beszélgetnék veled, ha Isaac még élne – vonta meg szinkronban a vállait, majd védekezőn maga elé emelte a kezeit. – De, ha csak egy ujjal is hozzáérsz a lányhoz – fenyegetően közelebb lépett. – Azért, mert a büszkeséged nem tudja feldolgozni a történteket, akkor Isten legyen a tanúm, olyan szintű fájdalomban lesz részed, amit a nyomorúságos életed végéig emlegetni fogsz – egy karnyújtásnyira állt Phoenixtől és a vállára ejtette vaskos kezét.

  A szörnyeteg felemelte bal karját és belemélyesztette a markában szorongatott recés élű kést Roman rekeszizmai közé, aki a földre roskadt és hörögni kezdett. Mazochizmusa nem hagyta, hogy a fájdalom eluralkodjon rajta, de fejében átértékelődött, amit Phoenix reakcióidejéről gondolt.

  - Oké, haver – válaszolt, aztán felemelkedett ültéből és megmozgatva elgémberedett végtagjait, a kunyhója felé sétált. Hangos ásítás hagyta el a száját – Kezdek elálmosodni –szólt vissza, miközben elnyelte az éjszaka sötétje.

   A néger a vérző sebre tapasztotta kezeit, vett néhány mély lélegzetvételt, aztán kirántotta a szúrószerszámot, a földre dobta és a fonott székben lévő párnát négybe hajtva a sebre szorította. Erőt véve magán a lábain szédelgett a konyhába, ahol lerogyott a földre. Kinyitotta az egyik szekrényt, amelyből alkoholos italt vett ki véres ujjlenyomatokat hagyva minden megérintett tárgyon. Egy szalvétát lökdösött le a pultról, amelyre öntött a rumból és ügyelve, hogy a sebbe ne jusson az italból, finoman fertőtlenítette a környékét. Mivel a vére sötét volt és viszonylag lassan vánszorgott a sebből, könnyen megállapította, hogy gyűjtőeres vérzéssel van dolga. Nem most foltozza össze magát először. Kirángatta a fiókokat, az egyikben végre talált ragtapaszt, a másikból konyhakést vett elő és levágott egy négyzet alakú darabot a törölközőjéből, amit a sebére fogott és több gézcsíkkal rögzített a bőrén.

  Mikor végzett, a vérveszteségtől kimerülten hátradőlt a konyhaszekrénynek.

  Egy órával később a felkelő napsugarak cirógatására ébredt. Összeszedte magát, aztán feltakarította az este martalékát és visszavonult a szobája sötétségébe.

∞

  Az egymás ölelésébe fonódó lombkoronák új napra ébredve tündököltek az első, még erőtlenül pislákoló sugarak melengető fényözönében, az ágakon terebélyesedő levélkoszorúk prizmaként törték meg a fényt, amely a szivárvány megannyi színével kápráztatta szemlélőjét. A bimbózó természet különböző párlatokat permetezett a levegőbe; intenzív orchidea – és levendulaillat elegyedett a sós tengervíz, illetve a nedves talaj friss aromájával.

  A szabadságukat hirdető lepkefajok kecsesen repkedtek, az ágak labirintusában jóllakott kígyók szenderegtek, a párás levegőben rovarfajok ezrei nyüzsögtek, a talajszinten nesztelenül, dominanciát sugározva egy leopárd lépdelt.

  Anja napszítta, kócos fürtjei rakoncátlanul szálldostak a zsenge szellőben, búzakalászszínű bőrére

Roses

művészi sziluett-játékot vetítettek a lengedező szágópálmalevelek. A párhuzamos erezetű, hosszúkás levelek úgy keresztezték egymást, majd nyíltak szét, mint egy hatalmas olló szárai. Csontos ujjai között az utolsó szál cigaretta parázslott, miközben kopott, vörös körömlakkját kapargatta. Szemeiben üresség tükröződött. Cserepes ajka, kipirult bőre és kissé beesett arca gyámoltalanságot kölcsönzött csontsovány alakjának. Olajzöld francia bugyit és a köldökéig érő szaténtrikót viselt, melynek vékony anyagján keresztül kitüremkedtek megkeményedett mellbimbói.

  Nem kellett hátrafordulnia ahhoz, hogy tudja; nincs egyedül. Idegvégződései azonnal jelezték számára, hiszen finom reszketés futott végig a testén. Kiválasztott egy pontot az előtte terülő tájképen és arra koncentrált; egy ébenfa ráncos kérgére meredt.

  - Száradt vérpettyek vannak a konyhapulton – közölte Riley minden árnyalat nélkül a hangjában, miközben nekidőlt a nyitott ajtó szélének. Ízesen harapott a kezében lévő túlérett almába, aminek kicsorduló nedve végigfolyt karján és a padló gerendáira csöppent. Élvezettel rágta a falatot és hangosan nyelt, csakhogy olajat öntsön az előtte álló lány lelkiismeretében pusztító tűzre.

  Ragyogó mosolyra húzódtak ajkai, mikor Anja a válla felett rásandított, a szeme pedig olyan volt, akár a nyitott könyv: kiolvasható volt belőle minden cinikus terve. A prostituált esze nem működött borotvaélesen, de Riley játéka azonnal világossá vált számára. Megértette az okát és a célját, de értelmet nem talált benne, hiszen ezzel csak kitartásra késztette őt, holott hagynia kéne megrohadni a poshadt szagú reménytelenség sötét cellájában bezárva, ahol előbb-utóbb felemésztené a keserűség. Azonban ahelyett, hogy ezt tenné, adrenalint fecskendez belé, amit az iránta érzett harag generál.

  -  Hallottalak tegnap este Lexxel – folytatta Riley és tónusában ezúttal szórakozottság bujkált. Újabb roppanás, ahogy az érett gyümölcsbe mélyesztette fogait. Anja pont akkor fordult felé és dőlt neki a korlátnak, mikor nyelvével körbenyalta az ajkait. Csak most vette észre, hogy áramvonalas testéhez simuló edzőcuccot visel, kényelmes Nike futócipővel és pulzusszámláló karórával.

  -  Riley, kérlek… - kimerülten csengett a hangja, miközben az asztal lapján elmorzsolta a cigarettacsikket. A hamu beágyazódott a körme alá, de nem törődött vele.

  -  Most még csak a farkával nyársalt fel… – meg sem hallotta a könyörgő szavakat, kuncogva folytatta. -… de holnap. Nos, ki tudja, lehet, hogy egy kést forgat majd meg a vaginádban – nemtörődömséget sugározva vállat rándított.

  -  Ehhez neked semmi közöd – sziszegte és összeszorítva a szemeit megdörzsölte az orrnyergét. – Ennek nincs értelme, Brooks – már arra sem méltatta, hogy a keresztnevén szólítsa.

  -  Amióta összezártak minket, több közünk van egymáshoz, mint bárki máshoz a világon. Egymás ellenségei lettünk és a harag erősebb minden más érzésnél, még a szerelemnél is. Csak szeretném felnyitni erre a szemed, mielőtt úgy járnál, mint Isaac – az almacsutkát elhajította a fák közé, aztán ellökte magát az ajtótól és egy helyben kocogva melegíteni kezdett. – Most pedig, ha megbocsátasz, edzeni megyek – ezt úgy állította, mintha ez lenne a világ leghétköznapibb elfoglaltsága egy pszichopata mesterséges szigetén elzárva.

  Anja akkurátusan megforgatta a szemeit és leroskadt egy bambusznádfotelbe a vodkája társaságába. Kinyújtott, sovány lábait nézte, bambán ült a székében.

  És akkor, abban a percben olyan intenzív fájdalom nyilallt a sebébe, hogy erősen az ajkaiba kellett harapnia nehogy sikoltson.

  Ott, azon a nyirkos reggelen, olyan érzése támadt, mint még sohasem: halálfélelem fojtogatta vaskos kezével.

  Mintha vérszag csapta volna meg az orrát.

  A vég ott keringett a feje felett.

∞

  Meredith a gyűrődésekkel szabdalt, szürkés takarón hasalt, az ablakon keresztül betűző nap megvilágította szeplőkkel hintett orcáját, világosbarna szempilláit, rókavörös haját és a párnára fektetett keményfedeles füzet kerekített betűkkel teleírt gyűrött lapját.

  Az életben vannak kivételes napok, mikor kipihenten ébredünk az énekes madarak üdvözlőzenéjére, lelkesen készülődünk az újabb megmérettetésre. Úgy érezzük senki és semmi nem tudja elrontani a kedvünket, izgatottságunk pedig valósággal átragad a körülöttünk lévőkre. Ha csak egy pillanatra, de képesek vagyunk mosolyt csalni a legmegtörtebb emberek arcára is. A legbonyolultabb feladatok is megoldhatónak, a legvadabb kihívások is könnyűszerrel átugorhatónak tűnnek.

  Azonban más napokon a puszta létért is kiéhezett küzdelmet vívunk. Ilyenkor minden kilátástalannak tűnik, az ég borús, az emberek gorombák, mintha a világ egy eszelős maffiózókból álló bűnszövetkezetet kötött volna ellenünk és nekünk egymagunk, mindenféle természetfeletti képesség nélkül kell felvennünk a harcot velük szemben. Úgy érezzük, csak magunkra számíthatunk, de a saját elménk is a riválisunkká válik, folyton a bukás gondolatával játszik és elkeseredetten meggondolatlan helyzetekbe sodor bennünket.

  De a Valhalla Szigeten nem léteznek kivételes napok, csak hajnali pirkadat és esti szürkület, még szikrázó napsütésben is reszketés. 

  

  Az éjszaka közepén, mikor a szokásosnál is nehezebben jött szemére az álom és képtelen volt

Runaway

kikapcsolni az őt folyton gondolatokkal bombázó, különböző elméleteket gyártó, statisztikákat készítő elméjét, fogant meg a fejében az írás ötlete. Tudta, hogy ezekben az emberekben nem szabad megbíznia, a magány pedig már többször megtanította mit kell tennie a céltalan nappalokon.

  Naplót írt, aminek bár eddigi életében nem jutott sok jelentőség, azonban a szigeten történteket nem vihetik mindannyian sírba. Szeretett a kilátástalan jövőn töprengeni és látta maga előtt a képet, mikor szövetségiek özönlik el a helyet és egy ballonkabátos, szakállas nyomozó, kemény ajkai között füstölgő cigarettával, a kezében fogja elsárgult füzetét.

  Tudnia kell a világnak, hogy miket éltek át.

  A tinta kifogyott a tollából, ezért legurult az ágyáról, a bőröndjéhez ment, ami elé leguggolt és újabb íróeszköz után kutatott, mikor egy óvatlan mozdulatot követően kibillent egyensúlyából és könyökével meglökte a komódot. Mikor vissza akarta igazítani, egy fadobozra lett figyelmes. Felvette és kinyitotta a fedelét: egy fehérarany, féltenyérnyi, aprólékosan kidolgozott koponya feküdt benne és a következő szót gravírozták az alján lévő táblácskára: A ZSENI.

  Egy ideig összeráncolt homlokkal meredt a tárgyra, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve felugrott, majd átsietett Isaac kunyhójába. Félőrültként kezdett kutakodni, tíz perc céltalan keresgélés után rálelt a dobozra. Olyan gyorsan kattintotta fel a fedelét, hogy az szinte leszakadt. Kivette a koponyát és egy újabb jelző állt rajta: A RAVASZ.

  Nem osztaná meg a többiekkel felfedezését, ha nem érezné életbevágóan fontos fejleménynek, hiszen ez lehet akár egy újabb ördögi játék, amely egyikük életébe kerülhet. Ugyanis kevés megérzésében volt olyan biztos, mint abban, hogy a rejtvénnyel, minek során Roman megtudta Isaac valódi kilétét, az ellentétek kiéleződése volt a cél. Ezen a kárhozott helyen egy öntörvényű pszichopata mozgatja a szálakat, és aki szembemegy az akaratával, az halálnak halálával hal.

∞

„Idővel mindenkinek nullára csökken a túlélési esélye.”

  Lábai megrogytak, a térdére támaszkodott, zihálva kapkodta a levegőt.

  A pokol küszöbén a legborzasztóbb érzés nem a közelgő halál tudata, mert az ember, mióta az eszét tudja, ha nem is tudatosan, de készül élete utolsó perceire. A kilátástalanság teszi a vég óráját oly kétségbeejtővé.

  Az ördög előtt térdelt és az, a karmaival fojtogatta. Vörös köd szállt le. Vér kendőzte el a látását.

  Bármerre fordította a fejét elszürkült emberi csontok halmai hevertek a porban, szikkadt húscafatok simultak rájuk, elrozsdásodott katonai felszereléseket, illetve fegyvereket görgetett a fagyos óceáni fuvallat. A hadszíntér levegőjében ott terjengett a bukás dekadens, savanyodott bűze.

  Riley a vasküzdőtér közepén állt. A nyolcszor-nyolcas, négyzet alakú ring alapzatát vasból öntötték, körülbelül kilencven centiméter magasan, a párnázott filc helyett fémlemez terült el lábaik alatt, a négyzet minden sarkán egy-egy oszlop magasodott, itt a párhuzamosan lebegő kötelek helyett láncok kötötték össze őket.

  Lehorzsolt bütykei izzottak, az ujjaira húzott boxer sikamlós volt ellenfele sötét vérétől. Izmos lábain körvonalazódtak bedurrant erezetei, a hüvelykujján lévő körme leszakadt, bal szeme vérömlenytől lüktetett, alsó ajka felduzzadt.

  Riválisa megroggyant testtartással, dagadó izomzattal lihegett előtte. Tekintete elborult, felébredt benne a szunnyadó agresszió, a rég érzett pusztítás mámora. A roham minden elvét felülírta, csupán a katona létezett, aki ölni sem fél.

  Nem mozdult. Beborította a keserű gyalázat. A provokáció, amely támadásra, ütésre és harcra késztette, a benne lakozó sátánhoz szólt. Rázúdult az összes kép; a barna hajzuhatag sötét karjára csavarva, a rántásoktól a fejbőrrel együtt szakadtak ki a hajhagymák, még most is érzi az ujjai köré tekeredett tincseket, aztán masszív koponyájával felöklelte és a vasból készült saroknak repítette, ötször ismételte meg a mozdulatot. Szinte nem is érezte a gyomrába mélyedő öklöt, a karmolásokat, a dobhártyáját ostromló sikolyokat. A földre lökte, rátaposott a bokájára, a csont reccsenése ott visszhangzott a fejében. Aztán felrántotta. Az ajkához hajolt és belemélyesztette a fogait, de a lány ekkor az ujjain lévő fegyverrel a férfiasságába öklelt, ő pedig hátratántorodott és a láncok állították meg.

Where Is My Mind?

  Riley vért köpött. Erős émelygés kerítette hatalmába.

  Aztán rázkódva nevetni kezdett, amelyet néhol köhögésroham szakított meg.

  -  Nem is rossz egy olyan katonától, aki tiszteli a nőket – hörögte.

  -  Annyira… sajnálom… Én…

  -  Nem kell – közelebb ment, igyekezett határozottan járni, célirányosan haladt a letaglózott Roman felé, aki szégyenteljes harcot vívott saját lelkiismeretével. – Nincs semmi baj – mikor odaért elé, tétován nyújtotta ki a kezét, mintha attól félne, a fiú csak tökéletes előadást nyújt, végül mégis megérintette izzadtságtól ragadós arcát. – Téged kedvellek a legjobban – halvány mosoly vibrált az ajkain. – Ez csak egy játék.

  Ekkor hangos kattanással felnyílott a Colosseumot ábrázoló építmény oldalán kialakított ketrec ajtaja és egy oroszlán lépdelt be, kipárnázott mancsait szinte hangtalanul érintette a homokra és sörénye hajkoronaként hullámzott a szellőben.

  Ordítása tekintélyt és kíméletlenséget sugárzott.

  Felvette a Végzet alakját.