2016. február 27.

3. Sikoly - Mesedélután

Drágáim!

Sajnálom, hogy ennyire elhúzódott a harmadik fejezet érkezése, de az is nagy szónak számít, hogy sikerül az írásra időt szakítanom a végzős évemben és nem szerettem volna csalódást okozni számotokra, ennek eredményeképpen többször is újragondoltam a részt. Végül egészen elégedett lettem vele és boldog vagyok, hogy publikálhatom! :)

Köszönöm az előzőhöz érkezett hozzászólásokat és pipákat! Szívesen fogadok bárminemű véleményt ezzel a fejezettel kapcsolatban is. Következő rész márciusban! 

Harmadik Sikoly

„Létezik-e pokol, vagy mi teremtjük meg a magunk poklát itt a Földön?”

  2013. 08. 29. „Valhalla Sziget”, Valahol a Csendes-óceánon

Requiem
Gyémántcsillár szikrázik az aranykeretbe foglalt ablakokon beszűrődő napfényben, a márványboltozatú falak belerázkódnak a Requiem minden finom hegedűvonásába. A tökéletes ellipszis alakú terem ódon falain kultikus festmények lógnak, a plafonon Dante poklának zord világa tárul fel egy kidolgozott freskón keresztül.
  Aranybarna íriszben kitáguló pupilla mered a falfestmény szimmetriai közepére, miközben mezítelen testének minden porcikája beleremeg a fájdalmas gyönyörbe. A földön térdel, feszes feneke felfelé domborodik, háta ívben hajlik, kipirult arca minden erőteljes lökéssel a jéghideg padlóhoz nyomódik. Szinte fuldoklik a kéjordításoktól a szájába hulló szalmaszőke hajszálaktól, bőrén tűhegynyi izzadságcseppek csillognak.
  A fájdalomhullám úgy szalad végig a gerince vonalán, mintha a mögötte térdelő férfi elektromos áramot vezetne belé, miközben minden határozott lökésnél csiklandozza hátát a forró lehelet. Csak ennyi maradt neki, amiből megbizonyosodhat emberi mivoltáról. Soha nem láthatja, soha nem érintheti. Akár egy túl veszélyes, drága játék a kirakat legmagasabb polcán; elérhetetlen, hideg és kegyetlen. De soha nem élvezett semmit ennyire, mint a fájdalmat. Szüksége van rá, akár csecsemőnek az anyaemlőre, akár egy sivatagban bolyongó embernek néhány csepp vízre.
  Elfojtott nyögéseit másodpercekig visszhangozzák a falak, a festményekről szemlélő bársonyba bújtatott alakok meredten bámulják kettősüket. Mintha egy zenekar venné körbe őket, Mozart lágy dallamai lappanganak a mozdulatlan levegőben.
  A lány az öklére harap az orgazmus közeledtére, aztán mintha szilánkokra robbanna szét. Egy kósza másodpercig, mintha megszűnne a gravitáció, az univerzumban lebeg. Egy utópikus univerzumban, valahol a tizenhatodik században.  
  Ekkor vaskos ujjak fonódnak a nyakára. Tehetetlenül vergődik, képtelen szabadulni a fogságból. Aztán csontok reccsenek és az elernyedt test tompa puffanással ér földet. Úgy hever ott, akár egy groteszk, tökéletesen megmunkált szobor. 
  A meztelen férfi felegyenesedik, megmozgatja elgémberedett végtagjait, majd távozik a teremből.

  2013. 08. 30. „Valhalla Sziget”, Valahol a Csendes-óceánon
  
   Az őrület a küszöbön toporgott.
  Magatehetetlenül, akár egy kallódó marionett bábú, vonszolta magát a keskeny ösvényen. A sár cuppogott mezítelen talpa alatt, hajáról sós esővíz – és verejtékcseppek gördültek végig kiszáradt arcbőrén. Szemei égtek, a táj homályba veszett előtte. Orrfacsaró bűzt árasztott; a saját testnedvei, a trópusi esőzések és a növényzet áporodott, édeskés kölnijét. Soha nem undorodott még ennyire önmagától. 
  Vajon mennyi ideje lehet hátra? 
  Időérzéke végérvényesen cserbenhagyta. 
  Hátraejtett fejjel az eget kémlelte.
  Vészterhes, szürke esőfelhők sorakoztak, akár egy rendezett hadsereg. A messzi távolban halvány derengéssel egy szivárvány rajzolódott ki a dús cserjék és lombkoronák árnyékából. A természet is rajta mulatott.
A közel két méter magas, burjánzó sövény teljesen elvágta a külvilágtól. A labirintus úgy zárta karjaiba, mint aggódó anya a gyermekét. Úgy magasodott fölé, mint egy áthatolhatatlan kőfal. Attól tartott, ha elég közel lép hozzá, a hosszú ágak kinyúlnak belőle, a nyaka köré tekerednek és megfojtják.
  Vajon mennyi lehet hátra az életéből?
  A párás levegőtől teljesen átfagyott, nyirkos ruhái alatt viszketett felhólyagosodott bőre. Tövig lerágott 
Radioactive
körmével kisebesedett nyakát kaparta, miközben céltalanul bolyongott. Folyton járt az agya. Szókapcsolatokat, összekuszált mondatfoszlányokat szült, de képtelen volt összefüggést találni a rengeteg ködös gondolat között, amit az elméje igyekezett közvetíteni felé. Úgy érezte, hogy teljesen elveszítette a kapcsolatot a józan eszével.
  A kétségbeesés orrhosszal átvette a vezetést.
  Ekkor mélyről feltörő hörgés ütötte meg mindenre kihegyezett fülét. A hetvenórányi céltalan tengődés állati ösztönökkel ruházta fel. A tudat, hogy nincs egyedül, paranoiássá tette. A hang ezúttal azonban nem halt el. Egyre közelebbről érkezett, végül teljesen belefészkelte magát a tudatalattijába. 
  Rátalált. 
  Futásnak eredt, de még a benne pislákoló remény sem volt képes annyi adrenalint termelni, hogy legalább egy halvány esélye legyen a túlélésre. Az őt körülvevő közel két méteres biomonstrum elmosódott, zöld futószalagként kísérte. Fogalma sem volt, milyen állapotban van Phoenix, azonban egy dologban biztos lehetett: veszélyesebb, mint valaha. 
  Meredith fejében visszhangoztak az „Imperator” szavai: Az ész és az erő játszmájában csak az maradhat életben, aki a legkedvesebb meglepetést okozza a másiknak.



  Meredith minden mozzanatra emlékezett. A sárba süppedve, felhúzott térdeire hajtott fejjel, a természet éjszakai dallami által kísérve filmtekercsszerűen jelentek meg előtte az egymást követő emlékképek. Az egész annyira összetett volt, mégis szemtelenül egyszerű.
   A kikötőnél hét terepjáró várt rájuk, amik a szálláshelyükre szállították őket. Tisztán emlékezett, ahogy a jármű lekanyarodott a meredek, tengerpartra vezető lejtőre, majd útját az aranyló homokparton folytatta. A kígyóbőrmintás ülésbe süppedve a napszemüvegét a feje tetejére tolta és széles mosoly terült szét az arcán, miközben a festőien lenyugvó Napban gyönyörködött. Már nem nyomták vállát kilós terhek, már nem mardosta a szégyen hegyes körmeivel. Új életet kezdhet, új személyazonossággal, egy gondosan lelakatolt ládába zárt múlt nyomasztó árnyékával. Évek óta először őszintén, szívből mosolygott. Soha nem érezte magát ennyire könnyűnek, ennyire elevennek. Örömkönnyek gyűltek a szemébe, de kézfejével felitatta, mielőtt végiggördültek volna puha arcbőrén. 
  A kormányt forgató tarkócopfos, sebhelyes arcú néger zsebkendőt nyújtott felé. Mióta beült mellé egy szót sem szólt, csupán kurta fejbiccentéssel üdvözölte. Mindig szorongás keríti hatalmába, ha nem elegyedhet beszélgetésbe egy társaságban, a férfi azonban egyik kijelentésére sem reagált. Némán forgatta a kormányt, rezzenéstelen arcvonásokkal tűrte az autó rázkódását, mint egy beprogramozott robot: nem beszél, nem érez, csak kötelességtudóan végzi a dolgát.
  Az út során a többi fiatalon járt az esze. A megjelenésük, a szokatlan viselkedésük, a szűkszavúságuk, a savanyú képük. Nem úgy festettek, mint akik nyaralni készülnek. Inkább, mint egy végzős osztály egy kötelező múzeumlátogatáson. De mindenekelőtt, valami megmagyarázhatatlan szorongás kerítette hatalmába a társaságukban. Egy Anja nevű lányon kívül senkivel nem elegyedett beszélgetésbe. Túl távolságtartóak voltak. Túl… különbözőek.
  Az egész Sziget lélegzetelállító látványt nyújtott. Teljességgel felülmúlta a várakozását: a földi Paradicsom elnevezés nem csupán marketingfogás volt. Valóban nem létezik rá megfelelőbb jelző. A lankás utat szegélyező fák lakói, a majmok, olykor felbukkantak érkezésükre egy-egy ébenfa alsóbb ágán. A lombokban kígyók, békák, tukánok tanyáztak. A cserjéken színes virágok, bogyótermések tündököltek a rájuk vetülő napfényben. Az esőerdő mélyén az ember könnyedén belebotolhat egy zsákmányútra indult leopárdba, magányosan bóklászó jaguárba. Útját a természet színözöne kísérte: fák törzseibe kapaszkodó, dús orchideabokrok, csókos szájat formázó, vörösen izzó kolumbiai virágok, szivacsszerű mélyzöld mohatakarók és egymásba kapaszkodó indás növényzet.
Paradise
  Meredith rengeteg könyvet tanulmányozott a dzsungelekről, így jól tudta: az emberi létfenntartásra teljességgel alkalmatlan. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. 
  A látvány olyannyira a bűvkörébe zárta, hogy mikor a terepjáró lefékezett, szinte megszédítette a valóság. Pár másodperc tovaszállt, mire kilökte az ajtót. Aranyló homok szippantotta magába. Szemével beitta a háborítatlanul hullámzó tenger, a tekintélyesen magasodó pálmafák, a kitisztult égbolt képét. A cinikusan levont következtetésbe jóformán beleborzongott: mesterkélten tökéletes.
  Aztán oldalra fordult és szinte hátrahőkölt. Egy hét karú polip feküdt előtte. 
  A vízi élőlényt formázó mesterséges szigetet egy móló kötötte össze a tengerparttal. Stabilan, vörösesbarnán függött a lankás víz felett, talpazatát verdesték a habzó hullámok. A terepjárót vezető férfi várakozásteljesen pillantott rá, kezében ott himbálóztak nehéz csomagjai. Libasorban vonultak végig az átkelőn, csendesen lépkedtek, csupán a fejük felett köröző pelikánok szárnysuhogása és a fa halk nyikorgása kísérte útjukat.
  Aztán egy ellipszis alakú szigetre léptek: a polip testébe. Meredithet olyan érzés kerítette hatalmába, mintha egy üveggömbbe zárták volna, a Sziget egy kicsinyített másába. A homokos partot, a két pálmafa között lengedező függőágyat, a napozókat, az esőerdő egy szeletét mind uralma alatt tartotta az előttük magasodó márványboltozatú, üvegezett falú Pantheon. A középkori Rómát idéző, a modern építészet remekeivel kivitelezett luxusvilla egy emelkedőn állt, amiből a polip csápjai ágaztak hét felé. A keskeny átjárók egy-egy – ránézésre - két szobás faházhoz vezettek.
  - A hét törpe lakott itt? – törte meg az ámulás csendjét egy érdes férfihang. Lex Callaghan. – Hókefélkét itt felejtették – kacsintott egy kaján vigyorral a mellette álló Anjára, aki egy félszeg mosollyal nyugtázta leleményességét. 
  Meredithnek ekkor nyílt először lehetősége mélyrehatóbban megszemlélni a másik hat fiatalt. Először az előtte magasodó fekete bőrű, merev tartású Romanen siklott végig a tekintete. A fiú a közel két méteres magasságával mindannyijuk fölé magasodott, ezzel pedig valamiféle szorongást váltott ki a lányból. A teste ezzel szemben nem dagadt izmoktól, átlagos méretekkel rendelkezett, mégis egy fékezhetetlen erőt és hidegséget sugárzott magából. Egy jéghegy a tenger közepén. Bőrszíne, akár a minőségi holland kakaópor; éjszakába olvadó. Sötétbarna, egymáshoz közel ülő, keskeny résben ülő szemei azonban melegséget sugároztak. Húsos ajkai úgy ültek álla felett, mint egy pióca. Kopasz fejbőrén izzadtságcseppek csillogtak. Oliva színű vászontérdnadrágot és szürke trikót viselt, nyakában ezüst dögcédula lógott. Katona – állapította meg. – A kormány megbízásából öl, a propaganda szerint a hazát védi.
  Ekkor a fiú a válla felett rávillantotta erőtlen mosolyát, mire Meredith zavartan elkapta a pillantását és az tovább svenkelt az egyetlen – számára- szimpatikus egyedre a csapatban, Anja Wrightra. A lány kis termetű volt, még nála is alacsonyabb, körülbelül százhatvan centiméter magas. Ám irigylésre méltóan karcsú teste minden szempárt magára vonzott. Napbarnított bőrét különböző színű, alakzatú és formájú tetoválások díszítették. Vörös rózsák, masnik, koponyák, feliratok. Gesztenyebarna, dús haja a háta közepét verdeste. Rózsaszínes ajka és őzikeszemei igézőek voltak, mégis szomorúság tükröződött belőlük. Túl angyali ezekhez az emberekhez. Túl ártatlan ehhez a környezethez.
  Lex Callaghan szikár, nyúlánk testalkatú volt és olyan lezser, mintha számára az élet csupán egy hullámvasút volna, amin ő könnyűszerrel átsuhan. Keskeny szája sarkában folyton egy hamiskás mosoly vibrált, egy veszélyes mosoly. Egy olyan mosoly, amelynek a lányok csúnyán a csapdájába esnek. Kékesszürke szemei játékosan csillogtak, arcán harmadnapos sörszínű borosta húzódott. Soha ne bízz olyan emberben, aki így néz rád – vonta le a következtetést, miközben pirospozsgás arccal elfordította a fejét.
  Isaac Blackwood közömbös arckifejezéssel, roggyant testtartással, zsebre dugott kezekkel sétált közöttünk. Olykor rakoncátlanul szálldosó göndör hajába túrt, vagy az öngyújtóját forgatta ujjai között, de sem a körülötte lévő emberek, sem a környezet nem váltott ki belőle semmit. Üres volt, akár egy élőhalott. Üres és kiábrándult a világból. Környezetében az emberre furcsa, szuicid gondolatok törtek. Mérgezőnek hatott a társasága.
  Riley Brooks tartózkodott tőle a legtávolabb. Felsőbbrendűség áradt belőle, lekezelő pillantásokkal illetett mindent és mindenkit. Őt volt a legkönnyebb kiismerni; egy gazdag felmenőkkel rendelkező, önimádó és sekélyes nő, aki nem ijed meg a saját árnyékától. Mikor először látta a hajó fedélzetén, egy tavalyi bokszmeccs villant fel elméjében. És kiütéssel nyert, Riley Brooks! Hülye ribanc – a lányt szinte meglepte, hogy ilyen szavak még csak a fejében is megfordulnak, de vannak olyan emberek, akikre nincs találóbb jelző. 
  Ekkor a hatodik alany, Phoenix, az eddig magányosan lengedező függőágyba huppant, ami nem fogadta kitörő lelkesedéssel érkezését, minek következtében hangos reccsenéssel leszakadt. Hatalmas port felverve, a belegabalyodott testtel egyetemben a homokban landolt. Különböző obszcén kifejezésekkel adta tudtukra színes szókincsét. Termete egy kisebb medvéével versengett, szemeiben folyton vadállatias tűz izzott. Hirtelenszőke haját miniatűr copfba fogta tarkóján, és folyton gyér borostáját dörzsölgette. Vadember. Már a hajóút során mindenkit sikerült magára haragítania, úgy viselkedett, mint egy hamisíthatatlan seggfej, aki ezt nyíltan vállalja. 


7 órával később

   Meredith összeszorult torokkal, levegőért kapkodva riadt fel az éjszaka közepén. Izzadtságtól lucskos fehér pólója felforrósodott bőréhez tapadt, a nyitott ablak ellenére fullasztó légkör telepedett a szobára. Nyelve hegyével megnedvesítette kicserepesedett ajkait és megpróbálta kizárni a fejéből mindazt a szörnyűséget, amit álmában látott. Groteszk, sötét képek váltakoztak gyors egymásutánban, mintha az agya túl sok információt próbálna sugallni felé, ő azonban nem képes őket befogadni. Küzd az elméje ellen, különben Isten a tudója, megőrülne. 
  Friss levegőre volt szüksége, így hát feltornázta magát a rugózó matracról, mezítelen lábbal kisétált a mólóra és teleszívta a tüdejét a sziget párás, tiszta levegőjével. A távolban halvány fény derengett, egy sötét alak sziluettje rajzolódott ki a villa teraszának korlátján könyökölve.
  Isaac úgy kezelte jelenlétét, mintha csupán egy molylepke szállt volna le körében. A lány az éjszakai csendbe burkolózva, elmélyülten itta be érzékszerveivel a trópusi éjszaka rendkívüli, kábító varázsát; rovarmuzsikusok szapora citerázását, a fejük körül bolyongó moszkitók cikázását, a hideg borzongató simogatását nyirkos bőrén.
Lithium
  A fiú markáns bal arcféltekéjét megvilágította a lámpa zöldes, elmosódó fénye, alakját a hosszú ujjai között füstölgő kanadai dohány füstje lengte körbe. Az édeskés szag beleivódott a ruhájába, bőrébe. Gombszerű, mélyen ülő szemeit ráemelte, és Meredith ezúttal nem fordította el a fejét. Konokul állta az őt szenvtelenül vizslató tekintetet. 
  - Ha tudnám, mi sül ki ebből az egészből, szívesebben lennék halott a múltban, mint itt eleven – duruzsolta a szája sarkában lógó cigarettával. Hamu potyogott a korlátra, az alattuk zöldellő vegetáció leveleire.
  - Chuck Palahniuk, Harcosok klubja.
  - Nem tudom, mi a francot keresel ezen a helyen – oldalával dőlt a korlát hűvös vasának. A szer hiányától agresszív, türelmetlen és paranoiás. Félőrült állapotában nem egy vény nélkül felíratható szende szűzkislányra van szüksége. Nem tesz jót magának azzal, hogy a közelében akar tartózkodni. Kézfejével intenzíven végigsimított a száján, mint aki kicsordult nedvet próbál letörölni. 
   Csakhogy ezek a megvonás első tünetei voltak. A kurva életbe.
  - Miért mondod ezt? – tudta, hogy nem kellene feszegetnie a húrt. Tudta, hogy azzal tenne a legjobbat, ha visszamenne a faházba és megpróbálná kipihenni magát. De képtelen úgy egy területen tartózkodni valakivel, hogy nem tudja, milyen ember is valójában. És Isaac aurája pernyés, bűzhödt és szúrós. Az elővigyázatossága miatt jutott el idáig. Talán tud segíteni rajta. Talán még nem késő Isaac számára, hogy védőbástyát nyújtson neki. 
  Isaac fáradtan sóhajtott. Lehunyt szemekkel az orrnyergét dörzsölgette.
  - Te is tudod, hogy itt valami nincs rendben. Itt… Mindenki cipel valami keresztet – a szavakat alaposan megrágta. Minden mondata után néhány másodperces, töprengő szünetet tartott, mintha azon morfondírozna, hogy valóban megossza-e valakivel a megfigyeléseit. A fejébe elviselhetetlen fájdalom nyilallt. – De nem kellene erről beszélgetnünk – úgy nézett körbe, mintha attól félne, hogy valaki figyeli kettőjüket. 
  - Muszáj, valakinek el kell mondanod mit gondolsz. Tudom, hogy abszurdul hangzik, de megbízhatsz bennem. Tíz órája vagyunk elzárva a külvilágtól és úgy érzem… Úgy érzem, nem biztos, hogy helyes döntést hoztam. 
  - De megmásíthatatlant. Talán… - újabb sóhaj hagyta el a száját. Önkéntelenül ráncba szaladt a homloka. – Talán nem kéne gondolkodnunk – rázta a fejét. Szóra nyitotta a száját. – Me… - reszketni kezdett. Hullámokban tört rá a rosszullét. Az elméje teljesen kizárta a külvilágot, a lány szavai már nem jutottak el a tudatáig. Transzba esett.
  A fejük felett lógó lámpás sercegni kezdett, akár a lágyan munkálkodó tűz; pattogni, akár a nedves gerenda. Aztán, mintha valami szétfeszítette volna, millió szilánkra robbant szét. 
 Isaac megrázta a fejét, teleszívta a tüdejét levegővel. Füst szag terjengett. De ez nem a valóság. Nem szabad, hogy újra megtörténjen. 
  Szétmorzsolta a cigarettacsikket és fésületlen, göndör hajába túrt. Küzdött a démonai ellen; olyan erővel szorította a gerendát, hogy ujjai elfehéredtek. 
  - Aludnod kéne – ellökte magát a hűs korláttól, jelezve, hogy indulni készül. – És ne gondolkodj. Bizonyára mindannyian paranoiásak vagyunk. De ugyan már. Mégis mi árthatna nekünk a világ szennyétől elzártan? 
  A kérdés ott függött a csípős levegőben. Megválaszolatlanul, egy utolsó akkordként az éjszakában.


  A horizont vásznára akvarellfestékeket zúdítottak a lomhán ébredező első napsugarak; narancssárga, rózsaszín, lila árnyalatokban sziporkázott az új napra virradt természet. Az óceán lusta hullámzással mosta a homokos partot, az uszadékfákon pelikánok sütkéreztek, az égen lesben álló sirályok keringtek. 
  A dzsungel lakói is felélénkültek; majomcsaládok veszekedésétől volt hangos az erdő, énekesmadarak hirdették igéjüket, vadászó emlősök mancsainak surranásai tartották félelemben a rejtőző zsákmányállatokat. 
  A Pantheonban olaj sercegett a tűzön, benne tenyérnyi tükörtojások barnultak; víz csobogott a zuhanyrózsából, alatta egy szikár férfitest ácsorgott; poharak koccantak, bennük tonik gyöngyözött; cigaretta parazsa izzott, hogy aztán dús ajkak között lengedezzen.
Feeling Good
 A reggelek varázslatos könnyedsége telepedett a vállakra. Az agysejtek még csipásan pihegtek a koponyákban, a békésen szendergő élővilág harmóniát permetezett szerteszét. Riley egy tányérra ejtette a lágy tükörtojásokat, kígyóuborkát szeletelt mellé és egy pohár tejjel az asztalhoz ült. Az esőerdőkről szóló képeskönyvet lapozgatta, miközben igyekezett úgy fordulni az étellel, hogy a többi korgó gyomor ne csaphasson le rá. 
  Callaghan vízpermettől fénylő felsőtesttel, derekára tekert törölközővel sétált át a helyiségen. 
  - Ne aggódj, hercegnő, senki nem akarja megdézsmálni a diétás étked – jegyezte meg anélkül, hogy egy pillantással is illette volna a szólítottat. 
  - Öltözz fel, undorítóan kockás a hasad – kiabálta utána egy cseppnyi iróniával hangjában, a pulton könyökölve.
  - Menjetek szobára, srácok – dünnyögte a terasz korlátján láblógázó Anja. A mentolos Marlboro olyan érzékien füstölgött vörös műkörmökben végződő ujjai között, hogy Lexnek minden önuralmára szüksége volt; a palástja fenntartásához. 
  Phoenix hörgése mindegyikük figyelmét elterelte. A zsörtölődő barnamedve felébredt tequila okozta téli álmából és legszívesebben fedezékbe vonultak volna pusztító másnapossága elől. 
  Isaac a napozóágyon feküdt. Fehér bőrét érzékenyen érintették még a gyengén tűző napsugarak is. Mutató – és középső ujja között egy körömnyi nagyságú, kerek pirulát tartott, a napkorong elé emelve forgatta. A külvilág, mintha csupán illúzió lett volna számára; nem törődött vele. 
  Aztán a nevén szólították. Sokszor egymásután kántálták. A zsebe mélyére süllyesztette a pirulát. 
  Mikor felért, egy méretes kartondoboz feküdt az üvegasztal közepén. Mind a hatan körülötte álltak, de csak akkor nyithatták ki, ha ő is jelen van. Csatlakozott a furcsa szeánszhoz, mire Roman feltépte a gondosan leragasztott szigetelőszalagot és szétnyitotta a fedelét. Összehajtogatott ruhák feküdtek egymáson. Őszinte csodálkozás jelent meg az arcokon. Riley széthajtotta az első darabot. Egy fehér vászonból készült matrózblúz, ami térdkalácsig érő sötétkék ceruzaszoknyában végződött. Ívelt szemöldöke a homloka közepéig szökött. 
  - Iskolai egyenruha – segítette ki Meredith lekezelő hangot megütve. – Biztos van hozzá magyarázat, hogy miért kaptuk – előrehajolt. A dobozba túrt, ahonnan egy kártyát húzott elő. Megköszörülte a torkát, mielőtt felolvasta volna:
  „Öltsétek fel az egyenruhákat, mert az iskolapadok üresen várják a tudatlan diákokat, hogy ismertessék a játékszabályokat.” 
  A hét szempárból értetlenség tükröződött. Szinte egyszerre szegezték tekintetüket a boltív alatt jelentőségteljesen ácsorgó fekete férfiakra. Testet öltött a félelem.


Nincs "jutalom", nincs
"büntetés" - csakis
következmény van.

  Anja a katedrán állt, kezében reszketett a papír, hangja meg-megbicsaklott olvasás közben. Két számmal nagyobb felsője telt alakot és gyámoltalanságot kölcsönzött számára. Szeméből kétségbeesés tükröződött. Segélykérő pillantásokat lövellt, de a többiek éppen olyan tehetetlennek bizonyultak, mint ő maga. Az egyetlen dolog, amire koncentrálni tudtak, hogy megértsék, mi történik velük.
  - Azt állítottátok, ártatlanok vagytok. Elhitettétek magatokkal, hogy mindaz, amit a múltban elkövetettek, csupán önvédelem volt. Sérelem ért benneteket, így hát bosszút álltatok. Bosszút. Mily édes ez a szó. Most én ízlelem. Nektek csak a keserűség maradt. Már tudjátok mit éreztek az áldozatok. A keserű ízt a szájukban. Mielőtt meghaltak. Vagy bezártátok őket testük börtönébe. Felmentettétek magatokat. Netán a lelkiismeretetek a legfelsőbb bíróság? De ha, nem követetek el bűnt, amiért a pokol várna rátok, akkor miért menekültök a büntetés elől? Ti sétáltatok be ebbe a börtönbe. Én csupán rátereltelek benneteket a helyes útra. A Megtisztulás útjára. Gyilkosok vagytok, kárhozottak, hazugok és önzőek. Isten megveti az ilyen embereket. Nem tűri, hogy a Föld levegőjét szívjátok. Én megteremtettem Nektek a Paradicsomot. Rajtatok áll, hogy esztek-e a Tiltott Gyümölcsből. Az Éden Kert mindenkit felemészt majd, idővel. Végül csak egyetlen maradhat életben; aki eleget vezekelt bűneiért. – Anja ridegen ejti ki a szájába erőszakolt szavakat. Szembe köpné saját magát, holott tudja: ezek nem az ő gondolatai. Egy bomlott elme agyrémét közvetíti. A láthatatlan hurok – a lelkiismerete? a józan esze? - egyre szorul a nyakán, alig kap levegőt. – Egy rendszer csak akkor működhet tökéletesen, ha szabályok erősítik a talpazatát. Jól figyeljetek. A szabályzat bármely pontjának megsértése szankciókat von maga után.
Run This Town
    A sárgás papíron elfogytak a fekete tintával írt betűk. Egy bőrkötésű, vékony könyv feküdt előtte. A falnál álló néger a padok felé intett a fejével. Miután Anja helyet foglalt az egyik hideg fapadon, a férfi Phoenixre intett a fejével, aki vonakodva emelkedett fel. Ha egy pillantással ölni lehetne, az afrikai holtan rogyott volna össze. De életében először Phoenix olyan tehetetlen volt, mint egy rongybaba, akit zsinóron rángatnak. Düh feszegette ereit. 
  A korhadó katedra talpazata nyikorgott súlya alatt. Kényelmetlenül fészkelődött a ráfeszülő ingben és köpenyben.
  - A 2013. évi I. törvénycikk, 4. § A Polip Sziget területét, az összekötő mólón és a tengeren keresztül elhagyni és a kijelölt határokon kívül tartózkodni, mindennemű felügyelet nélkül, szigorúan tilos és súlyos következményeket von maga után. 
  5. § A lakos egyetlen menekülési lehetőségként szabadon választhatja a halált, ezzel felmentheti magát mindennemű megpróbáltatás alól. Más kiút nem létezik. A szökés a Szigetről semmiféle eszközzel nem kivitelezhető. 
  7. § Lázadást, vagy bárminemű összeesküvést szítani tilos! Bárki, aki buzdítani próbálja társait, vagy csupán elméleteket gyárt, bűnösnek számít. Eszerint jár el ellene a törvény. 
  11. § Élelemhez csupán bizonyos kiváltságok megszerzésével lehet hozzájutni. A kiváltsággal felruházott egyed nem oszthatja meg élvezeti cikkét társaival, és társai sem erőszakkal, sem csellel nem foszthatják meg tőle. 
  11./2. § Az étkezést érintő törvénycikk kikerülését egyetlen módon engedélyezi a jogszabály. Az a személy, aki képes olyan szintű fájdalmat okozni egy társának, hogy az érintett száz feletti decibelnek megfelelő kínordítást hallat, az erőszakot alkalmazó alany huszonnégy órában bármennyi táplálékot a szervezetébe juttathat. Az atrocitás bármiféle eszközzel kivitelezhető. A paragrafust kijátszani tilos és következményeket von maga után. 
  12. § Ellenben minden egészségre káros élvezeti cikk büntetlenül, szabadon fogyasztható. {Dohány, szeszes italok, gyógyszerek (…)}
  17. § Arra a játékosra, aki ellenállást mutat egy kiszabott feladat elvégzése előtt, büntetést róhat ki a küldetést ismertető rabszolga. 
  19. § Mindennemű testi érintkezés, szexualitás, erőszakos közösülés, vagy szadizmus szabadon, következmények nélkül elkövethető a Sziget területén belül, illetve a feladatok során. 
  23. § Arra a személyre, aki feladat keretein kívül gyilkosságot követ el, legyen az akár előre megtervezett, vagy szerencsétlen baleset, halálbüntetés róható ki. 
  28. § Az esőerdő állat – és növényállományát háborgatni tilos.
  30. § A Sziget kormányzója köteles betartani a szavát és az egyedüli túlélőt saját költségén elbocsátani a Valhalláról, mi több: jövője felett semmi jogon nem rendelkezhet. 
  31. § A törvény szövegét a következő záradék rekeszti be: „Ezt a törvénycikket, mint az Imperátor akaratát, mindenki köteles megtartani”.
  Phoenix kiszáradt torokkal lépett hátra. Végignézett társain. Szemében, mintha tűz égett volna, elszántság tükröződött. Nem azért jött ide, hogy meghaljon. Pusztít, ha kell, hatalmasan, irgalmasan, hadd legyen vége, mielőtt elkezdődne. 
  Egymást nézték. Arcukon rettenet ült. Fejükben átértékelődtek a múltban történtek. Többé már nem bíztak meg a mellettük ülőkben. Ellenségekké váltak. Az lett a természetes, ha egymás halálát akarják. Egytől-egyig túl akarták élni. De végül azonban csak egy maradhat életben. És, hogy mit nyer? A szabadságát. 



 Meredith a labirintusban töltött idő hetvenegyedik órájában összeakadó lábakkal, a szapora levegővételtől erősen szúró mellkassal, csapzott elánnal rohant az életéért. Phoenix úgy vágtatott utána, mint egy fáradhatatlan vadállat. Félmeztelen testét több rétegnyi, rászáradt sár fedte, hajszálai csimbókokban ültek a fején. Szájából habzó nyál fröcsögött. 
  - Megdöglesz, hülye ribanc! Meg… Döglesz… Te Picsa! – zihálta sípoló tüdővel.
  Semmi nem akadt a három napban, aminek hasznát tudta volna venni az ölésben. Semmi fegyver, csupán a vegetáció és a humusz amerre a szem ellát. A saját testnedveit itta, mikor jelentkeztek a kiszáradás első jelei. Napokig torka szakadtából ordított: gyere elő, hol bujkálsz? Először erőszakos módszerekkel igyekezte megfélemlíteni a lányt. Megfenyegette, hogy ha megtalálja, kibelezi, felfalja, szétrúgja a fejét… Mikor ez nem hozta meg a kívánt eredményt hízelegni kezdett: gyere elő, majd együtt megoldjuk; nem lesz semmi baj. Aztán többször eljátszotta a saját haláltusáját. Mindhiába. 
  Meredith túl okos volt. Nem lehetett átjárni az eszén holmi olcsó trükkökkel. Phoenix csak nehezen vallotta be magának, de most az egyszer félt egy lánytól. A félelem talán nem is a legmegfelelőbb szó rá. Inkább tartott tőle. Utálta a meglepetéseket, amiket tartogathat számára.
  De ahogy rohant utána és a rekeszizmai jóformán kiszakadtak a mellkasából, az adrenalin pedig idilli képekkel kecsegtette, a levegőben szinte érezte a győzelem, a halál mámorító illatát. 
  - A nyers erő úgy is győzedelmeskedni fog, bébi.
  És ebben a pillanatban szétnyílt a föld a lábai alatt. Úgy nyelte el, mint a pokol kénköves bugyra. A gödör méreteit tekintve fel sem vette a versenyt az ő paramétereivel, de éppen elég nagy volt ahhoz, hogy meggátolja a tovább haladásban. Hasra esett, a föld úgy rezgett alatta, mintha sziklafal omlott volna le. 
  Meredith körmei alatt szinte világított a föld. Minden nap ásott egy kicsit és csak erre a pillanatra várt. A macit a málnásba effektusra. 
  Meredith karnyújtásnyi távolságban térdelt le elé. 
  És ekkor olyan hirtelen ért véget, ahogyan elkezdődött. 
  Néger rabszolgák rontottak be a sövényen keresztül. Meredith úgy érzékelte az egészet, mintha lassításban történne: nem akarta elhinni, hogy így ér véget. Erőszakkal felrántották a földről. Veszetten igyekezett szabadulni az erős karok fogságából. Harapott, karmolt, rúgkapált, akár egy őrült. 
  Aztán tűt döftek a nyaki artériájába. 
  Életben maradt. De Phoenix is.
  Ez rosszabb, mintha megölte volna. 
  Mert így együtt kell vele élnie. 
  És nap, mint nap szembe kell néznie azzal az átható gyilkos pillantással. 
  Valaminek történnie kellett, hogy az Imperátor megszegte a szavát és mindkettejüket életben hagyta. 
  Valami szörnyűségnek kellett történnie.

4 megjegyzés:

  1. Kedves Skyler Wilson!

    Eddig még nem volt alkalmam megjegyzést írni neked, de ami késik nem múlik, és most megragadva az alkalmat meg is teszem ezt.
    Az elejétől kezdve nagyon szimpatikus volt már számomra a történeted, és nem is volt kétségem afelől, hogy valami unalmassal fogsz a későbbiek során előrukkolni. Én személy szerint kedvelem a kicsit morbidabb beütésű történeteket, bár sajnos elég ritka az olyan, ami jól is van megírva. A legtöbb íróval sokszor elszalad a ló, és a leglehetetlenebb módon vet véget a karakterei életének. A regényed minden szempontból nagyon tetszetős. Maga az alap, amit nagyon jól dolgoztál ki, s egy percig sem untam magam olvasás közben. Bár nem igazán kedvelem a hosszabb terjedelmű részeket - sokszor a szerző a semmiről is képes egy kisebb regényt írni -, de úgy érzem ehhez kell is ez a hosszúság, különben olyan beállítottságú lenne, hogy az egésznek se eleje, se vége. A karakterek eddig mind-mind nagyon barátságosak a maguk módján. Bár számomra Phoenix valami okból kifolyólag taszít magától - képletesen -, s emiatt egy kicsit megijedtem, hiszen a fejlécen az őt alakító színész szerepel, s nem tudom, hogy azért mert ő egy fontosabb ember, vagy csak úgy szimplán választottad, de ha az első lehetőség, remélem, hamarosan megkedvelem, nem lenne jó a főszereplőt megvetni. Valhalla Szigetének - mármint ahogy leírod elénk az elképzelésed - igazán Éden Kert beütése van, de ugye a látszat néha csal, ahogy gondolom itt is.
    Nagyon szépen fogalmazol, és nagyon jól használód a szavaidat, egy élmény tőled olvasni. Epekedve várom a következő részt! :)

    Ölel,
    Delilah Florence Poole

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Delilah!

      Köszönöm, hogy írtál nekem, nagyon jól esett a terjedelmes hozzászólásodat olvasni! Nagy boldogsággal tölt el, hogy elnyerte a tetszésed a történet. Hasonlóképpen vélekedem az ebben a műfajban írt történetekről, én éppen ezért szeretem pontosan megtervezni mit is szeretnék írni, hogy ne legyen kusza. A karaktereket igyekeztem úgy megformálni, hogy legyen jó és rossz tulajdonságuk, de mind különbözőek legyenek és kellett egy Phoenix is, akiben hát elég nehéz felfedezni a jót. És ne tévesszen meg, hogy ő szerepel a fejlécen, ez mindössze azért történt, mert mikor nyáron írtam Samantha Rownak, aki a kinézetet készítette, még csak Riley és Phoenix karakterét alakító színészekben voltam biztos, ezért hát ők kerültek a fejlécre. De igyekszem a későbbiekben valahány karaktert szerepeltetni. :) Tehát Phoenix sem fontosabb karakter a többitől, mind egyenrangúak. Jelen állás szerint persze :)
      A Szigetet igyekeztem úgy megalkotni, hogy tökéletesnek tűnjön, de a későbbiekben kiderül, hogy nem minden arany, ami fénylik.

      Köszönöm a kedves szavakat!

      Igyekszem a résszel.

      Ölelés,
      Skyler

      Törlés
  2. Drága Skyler!

    Egyszerűen elképesztő vagy! Még mindig zseniális, amit írsz, és már biztos nagyon unalmas lehet, hogy állandóan ezt szajkózom, minden rész alatt, de minden egyes újabb leírt mondatod elvarázsol, a stílusod beszippant, a történettől pedig a hideg futkos a hátamon. Egyszerűen imádom.
    Annyira szépen bánsza a szavakkal... És jó olvasni, tényleg, hihetetlenül kellemes érzés értelmezni az egymás után fűzött szavaidat, aztán megborzongani a jelentésükön. A szabályok nagyon érdekesek és morbidak és véresek, de hát ez nem unikornisfalva. :D Teljesen meglepődtem magamon, mert általában az szokott lenni, hogy összezavarodom a nevek között, most viszont teljesen képben vagyok, hogy ki kicsoda, és a mi az ő "keresztje".
    A rész legeslegvége pedig teljesen lenyűgözött... Hát, nem tudok mit mondani, Meredith és Phoenix "csatája" nagyon érdekesen volt leírva, és hú, úgy érzem, kezdenek beindulni az események. *w*
    Nagyon várom a friss részt, de nem siettetlek, az érettségi most fontosabb. :3

    Maffia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Maffia!

      Sajnálom, hogy csak most válaszolok a hozzászólásodra, de eddig se időm, és bevallom, kedvem se volt a bloggal kapcsolatos teendőkhöz, de ez nem jelenti azt, hogy ne esett volna kifejezetten jól a véleményed!
      Nagyon, nagyon boldog vagyok, hogy ennyire elnyerte a tetszésed a történet. Igyekszem úgy fűzni a szálakat, ahogy azt a történet megérdemli és örülök, hogy minden világos, mert néha félek, hogy nem tudom teljesen átadni a kuszaságot, ami a fejemben születik.

      Köszönöm ezerszer!

      Ölelés,
      Skyler

      Törlés